Írta: Harangozó Imre
Egy arad megyei magyar sziget eszmélése és reményei
Jó harminc éve, egyszer egy hosszú nyári estén, Újkígyóson a Templom utca-darabvégben kinn ültek az asszonyok az utcán. Sok minden szóba került, mint gyermek tátott szájjal hallgattam õket. Arra terelõdött a szó, hogy vagy száz éve mennyi kígyósi ment el Arad megyébe telepesnek.
Simonyi báró birtokán új község alakult Simonyifalva, vagy ahogy a régi kígyósi öregek emlegették: „Simonfalva”. Neveket is mondtak, rokonaikat, szüleik, nagyszüleik falusfeleit, fölemlegették Harangozó Jóskát, Elekes Gyurkát, Harangozó Janit meg Joó Jani bácsit. Szél nagyanyám azt is tudni vélte, még az anyósától hallotta, hogy Szabó Rozi néniék is elmentek, Rozi néni, pedig Szél lány volt, itt született a darabvégben a Szél portán.
Simonyifalva 1882. szeptemberében hivatalosan önálló közigazgatási egység, község lett. A telepesek száma mintegy ötszáz lélek, a lelkes Harangozó József hívó szavára érkeztek a báró Simonyi Lajos vadászi, ligetpusztai és nagyszíkpusztai birtokára. A helység névadója, az alapító birtokos apja báró Simonyi József (1771–1832) huszár ezredes, vagy ahogy a nagyvilágban ismerik, Simonyi óbester. Õt a történelem, mint a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárát emlegeti, aki már tizenhét éves korában megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek a 4. huszárezredbe. Még csak vicekáplár volt, amikor megkapta elsõ kitüntetését, az ezüst vitézségi érmet. Hõsiességérõl országszerte legendák keringtek. Fõhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot is kapott.
A nyalka huszártiszt fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hõsies katona. Kassán jogot tanult, majd 1847-tõl országgyûlési követ, 1848-ban, Debrecenben, majd a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A magyar vitézségért és hazaszeretetért kijáró osztrák várfogság után itt, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején ismét politizálni kezdett. Ipar- és kereskedelemügyi miniszter Wenckheim Béla, majd Tisza Kálmán kormányában. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult. Visszavonult a nagypolitikától, de nem a magyar érdekek képviseletétõl, gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést, Simonyifalvát. A község elsõ lakói okos mesteremberek és szorgalmas földmûvesek voltak, akik hazánk különbözõ vidékeirõl, zömmel a szomszédos Békés megyébõl érkeztek. A Szmolák, Faggyasok, Vaszkók Endrõdrõl, Ozsvárék Cibakházáról, Haászék Gyuláról, az elõbb emlegetett családok, pedig Újkígyósról. A sokszínûség adott esetben nem, hogy hátrány, sokkal inkább elõny volt. Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. S alig erõsödött meg a falu jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megy, s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett. Ezután pedig szinte nehezebb volt megmaradni, mint falut építeni a puszta Körös-közi földön.
Mindenképpen szólni kell a község szülöttei közül Szmola Imre fiáról, a Simonyi Imre költõrõl, (1920–1994) aki kötõdése jeleként felvette szülõfaluja nevét. A gyulai katolikus temetõben álló sírkövére röviden csupán ezt vésette: „Simonyi”. Simonyi Imre bár alig negyven kilométerre élt szülõfalujától, sokszor átjárhatatlan, mi több átgondolhatatlan országhatár választotta el attól. Korát és saját helyzetét így jellemzi:
Melletted állt a szeretõd,
két besúgó, három barátod,
anyád s ötven kötetnyi Krúdy.
Simonyifalva méltán büszke költõ fiára, méltán nevezett el róla iskolát, mûvelõdési házat. Vitéz Szmola Imre fia a megmaradás költõje, a befelé bujdosás költõje, a soha nem alkuvó magyar tisztesség költõje:
Van nekem egy kisvilágom, túlnan a nagy valóságon,
túlnan is
meg innen is
kívülem is
bennem is,
éberség is,
álom is,
nyitott szemmel tartott álom
a megvakult valóságról.
A megvakult valóság egyik epizódja szerint 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán Éder Ottó igazgató, Cziszter Kálmán és Kallós Csaba mérnök, lomtalanítás közben fehér márványdarabokat talált. Döbbenten ismerték föl az egyik törött kövön nagy nemzeti költõnk Petõfi Sándor arcvonásait. Játékba kezdtek, abszurd magyar játékba, puzzle szerûen kirakták a márványtörmelékbõl Petõfi Sándor dombormûvét, melyet a bevésés tanúsága szerint Aradi Zsigmond a XIX. század jeles magyar szobrászmûvésze készített. Ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad címû márványkompozíciót is megmintázta, s melyet annak idején eredetileg a temetõbe akarták felállítani, ám azt, különös szépsége miatt, az Aradra látogató Eötvös kultuszminiszter javaslatára a fõtéren helyezték el. A fél térdre ereszkedõ és babérkoszorút elhelyezõ jelképes nõalakot a múlt század húszas éveiben a többi magyar vonatkozású szoborral és emléktáblával együtt a berendezkedõ román impérium távolítatott el. Hála Istennek az aradi szabadság szoborhoz hasonlóan szinte teljes épségben ma is meg van az aradi múzeum raktárában.
Senki sem tudja honnan és hogyan került az értékes dombormû az iskola padlására és azt sem, hogy mióta hever ott. A lényeg az, hogy Éder Ottó nem sokat habozott. Azonnal megkereste Szívós László simonyifalvi kõfaragót, Szívós László pár nap alatt teljes egészében összeillesztette és megtisztította mûalkotást. Amely 2002. március 15-étõl Csiky Gergely Líceum folyosóján ismét méltó helyet talált.
Mindezt Szívós László miatt mondtuk itt el. Szívós László miatt, aki fáradhatatlan kitartással próbálja összerakni szülõfaluja értékeit. Éppen úgy, ahogy Aradi Lajos Petõfi dombormûvének darabjait is összeillesztette. Azt kalapács verte szét, ezt a XX. század megvakult valósága. A holt márványt Szívós László kõfaragómester szakmai tudása jussán rakhatta össze. A közösség értékeinek a nyitott szemmel tartott álom Szívós Lászlója az örököse. Táncegyüttest alapít, és mûködtet, múzeumot, kulturális programokat, találkozókat szervez. Szülõfalujával nehezebb dolga van Szívós Lászlónak, mint Petõfi aradi márványdombormûvével. A valaha háromezer lelkes telepes-község úgy hatvan kilométerre fekszik a megyeközponttól, Aradtól. A viszonylag nagy távolság és a falut a fõúttal összekötõ út siralmas állapota miatt Simonyifalva bizony nem nagyon vonzza a vendégeket. Annál több helybeli hagyja el szülõfaluját, legtöbben a környék városaiban, falvaiban szóródtak szét, Aradtól Nagyváradig, de Magyarországra is jutottak, még Amerikában és Ausztráliában is élnek jó néhányan. Legtöbben a jobb megélhetés, könnyebb munka reményében vettek kezükbe vándorbotot. S mindig, mindig a fiatalok mentek, de a falu maradt és öregedett. Az egykézés, az egész magyarságot évtizedek óta súlytó fogyatkozás pedig, oda vezetett, hogy az elhalálozások száma mára itt is jóval meghaladja a születésekét. Az ezredfordulón alig 800-900 lakosa van Simonyifalvának. A helyi iskolában összesen úgy 70 diák tanul, óvodában pedig negyven fõ körül mozog a létszám. A régi idõkben legalább száz kisiparos dolgozott a faluban, még saját hitelszövetkezetük is volt. Most nincs szabó, nincs kovács, nincs borbély, de még helyi koporsós sincs. Az egyetlen nõi fodrász hetente egy napot dolgozik.
És mégis, Szívós László bizakodik. Mint írtuk, próbál a néptáncos gyerekekkel, múzeumot, kulturális programokat, találkozókat szervez. Szövetségeseket keres és talál a falu lakóiban, vezetõiben. Munkájuk nyomán Simonyifalvának olyan sajtója van az utóbbi években, amit akár egy tízezres város is joggal megirigyelhetne. A Kossuth Rádióban több a faluval s az itt zajló élettel foglalkozó riport hangzott el, a Magyar Televízió, a Duna Televízió és az RTV magyar nyelvû adása több filmet sugárzott róla, számos cikket szentelt neki többek között a Románia Magyar Szó, a Krónika, a Nyugati Jelen és az Erdélyi Napló is. Lassacskán nem csupán a romániai magyarság, de az összmagyarság is odafigyel arra, ami itt történik az aradi végeken.
Simonyifalva és Szívós László példája a ma az egész magyarság számára igen fontos és megszívlelendõ: az, hogy egy ilyen, a korábbi évtizedekben vészesen megfogyatkozott kis alföldi faluban is, ahol nincsenek különleges természeti szépségek, nincsenek látványos történelmi emlékek és mûemlékek sincsenek. Ahol az az áldott 1500 hektárnyi szántóföld a kívülálló számára bizony lapos és egyhangú, olyan, mint a nyugodt tenger, no hát egy ilyen szegényesnek és szürkének tûnõ faluban is lehet és kell is élni, hinni, akarni és tenni valamit – magunkért, mindnyájunkért, népünk és értékeink megmaradásáért.