Az Ipolyi Arnold Népfőiskola Honismereti Tábora
Tacs 1997 VIII. 4. - 11.
25 éves a magyar táncházmozgalom. Az a mozgalom, amely hatásában, eredményében nem fogható máshoz, csak a síksági indiánok Pow-wow-jához. Ahhoz a rítusokat éltető, a viseletet újjáélesztő XX. századi indián kezdeményezéshez, amely az 1890-es Wouded Knee-i mészárlás után a fizikai és lelki megsemmisülés határterületére vetett észak-amerikai őslakosságot mára életképes és élni akaró közösségek sokaságává tette. A magyar zene, a magyar mozdulat, a magyar lét nem kevésbé lebecsült, primitívnek, barbárnak nevezett része a világnak, mint odaát, túl a nagy vizeken, az őslakók kultúrája. A sokfelé szakítottság, a lelki és sokszor fizikai terror megtette hatását, mára a magyar fiatalok jó része szégyelli, hogy magyar. Mégis - épp negyedszázada - egy maroknyi csapat, jórészt városi fiatalok, mozgalmat indítottak, bár akaratlanul, mozgalmat, amely a nemzeti műveltség helyét keresi a mai magyar életben. Csoóri Sándor a táncházmozgalom útjának egyik jeles egyengetője így emlékezik vissza ezekre az évekre:
„ Ha visszagondolok most a hetvenes évek elejére, vonuló hátizsákokat látok, vonatozó lányokat, fiúkat Erdély-szerte. Kiszállnak Kőrösfőn, benéznek Farkaslakára, Korondra. Leugornak autóstoppal egy pusztakamarási lakodalomra, zenét gyűjtenek, fintorgás nélkül isznak a szájról szájra járó pálinkás üvegből, megrészegszenek, halálosan elrontják a gyomrukat, de azért összeölelkőzve táncolnak, énekelnek a násznéppel együtt. „ ( Csoóri Sándor Nomád napló Bp. 1978 )
Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Moldvai csángók évszázadai című vándorkiállítása nyílik meg március 2-án a kisteleki rendezvényházban, ahol „falra való szőttesek”, hímes ingek, kendezők, ruhacskák lesznek láthatóak - olyan tárgyak, amelyeket a világ legelhagyatottabb kisebbsége, a moldvai csángómagyarok használtak. A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Moldvai csángók évszázadai című vándorkiállítása nyílik meg március 2-án hétfőn, 16.00 órakor. Azon a többi között „falra való szőttesek”, hímes ingek, kendezők, ruhacskák lesznek láthatóak - mind-mind olyan tárgyak, amelyeket a világ legelhagyatottabb kisebbsége, a moldvai csángómagyarok használtak és az idősebbek használnak még ma is. A legkeletibb magyar népcsoport tárgyi emlékeit és a Harangozó Imre valamint Csoma Gergely fotóit bemutató tárlatot Sándor Attila, a Csongrád Megyei Közgyűlés alelnöke nyitja meg. A vándorkiállítást a szegedi Rendezvényház Kht. szervezésében Csongrád megye több mint 15 településén bemutatják, Kistelek az első állomás.
IPOLYI ARNOLD NÉPFŐISKOLA
5661. Újkígyós Pf. 10.
Magyarország
Harangozó Imre elnök úr
részére
Tisztelt Elnök Úr!
Engedje meg, hogy ön számára ismeretlenül forduljak önhöz – önökhöz – levelemmel. Ígéretemnek állva, amelyet kedves székely barátomnak tettem (Mózes Ildikó), foglalom írásba a Hargita megyei Székelyszenterzsébet falvának, 2009. esztendei pünkösdi királyválasztását, mint újjá élesztett népszokást, próbáit valamint eseményeit, melynek szemtanúja valék.
Néhány szót a településről, amely ma az udvarhelyi járáshoz tartozik és a Mogyorós (Magyarós) patak völgyében található a Csillag-, a Kaláka-, és a Csere-hegy közvetlen ölelésében. Ebben a völgyben búvik meg még három magyar település; Kissólymos, Nagysólymos és Székelyhidegkút. A völgy bejáratánál egy régi Árpád-kori falu áll (Sárd), amelyben a nagyszámú román betelepítés révén már magyar lakos szinte alig található. Ugyan így járt Héjjasfalva is. Említésre ugyan nem méltó, mégis megjegyzem, hogy Erzsébethez legközelebb fekvő Székelyandrásfalva is Románandrásfalvává (Săcel, ejtsd szöcsel) vált a betelepített dobrudzsai cigányok miatt.
„Székelyszenterzsébet nevét régi temploma védőszentjéről, Árpád-házi Szent Erzsébetről kapta. Erzsébet II. András magyar király lánya, aki már 15 évesen a türingiai őrgróf felesége. Már 19 évesen özvegy és 24 évesen hal meg Marburgban. A szegények védőszentje.
Szilánkok egy csanádi kertészfalu, Kisiratos vallásos
népköltészetének kincsestárából
Dr. Almási Béla (1947–2009) emlékére
1986. őszén a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tartott előadásán hallottam először Erdélyi Zsuzsannát az archaikus imádságokról beszélni. Tulajdonképpen ekkor találkoztam az archaikus népi imádság fogalmával először. Nagy hatást tett rám az előadás, az elhangzott imákat nem csak szépnek, hanem hallatlanul izgalmasnak is találtam. Olyan lelki, szellemi bizsergést éreztem, mint még soha. Azonnal kutatni kezdtem emlékezetemben. Gyermekkoromban anyai dédanyámtól, az 1890–ben született Bús Menyhértné Dunai Viktóriától hallottam hasonló szöveget szülőfalumban Újkígyóson.
„Kakasok szólanak,
Máriát kiáltának...”
„Bús mama” kilencven évet élt. Utolsó éveiben megvakult. A magyar parasztasszonyokra oly jellemző hatalmas lelki erővel és bensőből fakadó derűvel viselte keresztjét. Hol énekelt, hol imádkozott. A vele kapcsolatos emlékeimből került elő ez az archaikus imafoszlány. Ekkor szegődtem ősi imádságaink fölkutatásának szolgálatába. Életem első saját gyűjtésű imádságát dédanyám húgától Bús Károlyné Dunai Pancsa nénémtől jegyeztem le.
Népköltészetünk legbensőségesebb ága s ennél fogva a legkésőbb fölfedezett is az imádság. Megdöbbentő az archaikus imáinknak az az áradata, ami népünk emlékezetéből az utóbbi évtizedekben nyomtatásba került. Bálint Sándor és Fettich Nándor a témát épp csak érintő kutatása, majd Erdélyi Zsuzsanna gondosan szerkesztett publikációi, Polner Zoltán áradóan gazdag szeged-vidéki gyűjtései népi műveltségünk olyan területére irányították a figyelmet, amely addig nem tartozott a népszerű kutatási témák közé. Az imádságok ismerete, cselekménye és képi világának vizsgálata azonban nélkülözhetetlen a hagyományos magyar gondolkodásmód, világkép és a lelkület megértéséhez.
Az 1947 utáni több mint négy évtizedes kényszerszünet után, egy, a hagyományokat, nemzeti értékeket középpontba állító egyesület megszervezése már 1989-ben fölmerült. Újkígyósra és a környékbeli városokba, Békéscsabára és Gyulára került néhány olyan fiatal értelmiségi, akik az egyetemi, főiskolai évek alatt kapcsolatba kerültek a félig meddig illegálisan működő szabadművelődési szervezetekkel, népfőiskolákkal. Akkor úgy tűnt, hogy a Hazafias Népfront keretein belül működő TIT szervezeti formája nem alkalmas az elképzelések megvalósításához. Az 1990-es politikai változások után megnyílt a lehetősége annak, hogy új, önálló egyesület alakuljon. 1991 nyarán a római katolikus plébánián találkozott az a csoport, amelyik egy esztendővel később „Ipolyi Arnold Népfőiskola” Kulturális Egyesületként kezdte meg tevékenységét. Névadóul a széles műveltségű, besztercebányai, majd nagyváradi tudós püspököt, Ipolyi Arnoldot választották. Az egyesület alapszabályában fontos elő-evangelizációs lehetőségeket nevez meg célként: a hagyományos paraszti műveltség kutatását és bemutatását, az egészséges nemzettudat fejlődéséhez elengedhetetlen magyarságtudomány ágainak művelését, ezen belül pedig a történelemi, a régészeti, a művészettörténeti, a néprajzi és a honismereti kutatások eredményeinek népszerű bemutatását. Mindezek megvalósítására a következő szervezési formák között történt kísérlet: előadássorozat szervezése, időszaki kiállítások rendezése, kiadványok gondozása, terjesztése.