Gondolatok a magyar nyelvterület peremén egy honismereti tábor kapcsán...

Az Ipolyi Arnold Népfőiskola Honismereti Tábora

Tacs 1997 VIII. 4. - 11.

25 éves a magyar táncházmozgalom. Az a mozgalom, amely hatásában, eredményében nem fogható máshoz, csak a síksági indiánok Pow-wow-jához. Ahhoz a rítusokat éltető, a viseletet újjáélesztő XX. századi indián kezdeményezéshez, amely az 1890-es Wouded Knee-i mészárlás után a fizikai és lelki megsemmisülés határterületére vetett észak-amerikai őslakosságot mára életképes és élni akaró közösségek sokaságává tette. A magyar zene, a magyar mozdulat, a magyar lét nem kevésbé lebecsült, primitívnek, barbárnak nevezett része a világnak, mint odaát, túl a nagy vizeken, az őslakók kultúrája. A sokfelé szakítottság, a lelki és sokszor fizikai terror megtette hatását, mára a magyar fiatalok jó része szégyelli, hogy magyar. Mégis - épp negyedszázada - egy maroknyi csapat, jórészt városi fiatalok, mozgalmat indítottak, bár akaratlanul, mozgalmat, amely a nemzeti műveltség helyét keresi a mai magyar életben. Csoóri Sándor a táncházmozgalom útjának egyik jeles egyengetője így emlékezik vissza ezekre az évekre:
„ Ha visszagondolok most a hetvenes évek elejére, vonuló hátizsákokat látok, vonatozó lányokat, fiúkat Erdély-szerte. Kiszállnak Kőrösfőn, benéznek Farkaslakára, Korondra. Leugornak autóstoppal egy pusztakamarási lakodalomra, zenét gyűjtenek, fintorgás nélkül isznak a szájról szájra járó pálinkás üvegből, megrészegszenek, halálosan elrontják a gyomrukat, de azért összeölelkőzve táncolnak, énekelnek a násznéppel együtt. „ ( Csoóri Sándor Nomád napló Bp. 1978 )

A magyar táncházmozgalom elindulását két alapvető élmény motiválta: az olthatatlan vágy az emberhez méltó szórakozásra, a párválasztás elemi ösztönével társulva és az egyre személytelenné, töveszakadtabbá váló világban a gyökerek keresésére.

A tábor részletes programja

Állandó programpontok:

7.30 Reggeli áhítat.
8.00 Reggeli.
9.00 Délelőtti foglalkozás.
13.00 Ebéd
17.00 Délutáni foglalkozás.
19.00 Vacsora.
20.00 Esti program.

Napi programok:

Hétfő:

• Utazás. Indulás reggel 6 órakor Újkígyósról, az Ipolyi Arnold Népfőiskola székházától.
• Kb. 11 ó.: A bánffyhunyadi ref. templom megtekintése.
• Kb. du. 3 ó.: A dési ref. Templom és a ferences templom megtekintése.
• Kb. este 7 ó.: Érkezés Tacsra, majd a szálláshelyek elfoglalása.

Kedd:

• Tábornyitó.
• Pap Gábor: „ Az ég mennyezeti...” Bevezetés a kazettás mennyezetű templomaink jelhasználatának ismeretébe.
• Ismerkedés a faluval és a gyékénykötés mesterségével.
• Balázs Bécsi Attila: Egy észak - mezőségi falu táncélete és hangszeres népzenéje.
• Ördöngösfüzes. Közreműködik a Téka táncegyüttes és a buzai zenekar.

Szerda:

• Autóbuszos kirándulás Zselykre és Somkerékre.
  Szakmai vezető Makoldi Sándor és Makoldiné Papp Gizella

Csütörtök:

• P. Daczó Árpád: Vallás és hit a Szent István előtti magyarságnál.
• Makoldi Sándor és Makoldiné Papp Gizella: Népművészetünk jelrendszerének sajátosságai.
• Énekes hagyományaink rétegei egy észak-mezőségi nótafa repertoárjában. A beszélgetést Harangozó Imre vezeti.

Péntek:

• Dr. Bakay Kornél: A középkori magyar építészet keleti elemei. Az előadást a harinai templomban hallgatjuk meg.
• Falvay Károly: Kozmikus szerepek a magyar nép táncaiban.

Szombat

• Dr. Pozsony Ferenc: Az erdélyi szászok évköri ünnepekhez kapcsolódó szokásai.
• A táborban elhangzottak összegzése, kérdések, válaszok.
• Táncház.

Vasárnap:

• Ökumenikus Istentisztelet.
• Készülődés a táborzáró programra.
• Táborzáró est. Közös vacsora és mulatság a vendéglátókkal.

Hétfő: Hazautazás. Közben a tancsi templom megtekintése.

Mivel, mint már említettük az alapindíttatás városi, értelmiségi fiatalok köréből indult a látványosabb és archaikusabb erdélyi szálak fölvételével kezdődött. Erdély a magyar államiság egykori őre, jelentős hozzá csatolt magyarországi területekkel 1920-óta Románia része. Népi kultúrája, az idők során egymás mellé simuló népeinek egymásra hatása révén is páratlanul színes, gazdag és romlatlan. Erdély legutóbbi, talán a népi műveltség utolsó morzsáit is végérvényesen elsöprő metamorfózisa 1989-után kezdődött. Az értékmentés szükségességét fölismerő erdélyi értelmiségiek közül talán Kallós Zoltán a legnagyobb hatású. Ő az, aki a magyar köztudatba, közgondolkodásba bevitte a mezőségi magyarság létezéséről szóló információt. Lajtha László és Jagamas János gyűjtött már előtte is népzenét, balladát, népdalt ezen a vidéken. De a mezőségi ember otthonosságéval először Kallós mozdul meg itt. Számára a lélek s az agy olyan területei nyílnak meg, amelyek a távolról jött kutató számára örökre zárva maradtak volna.

Az Erdélyi Mezőség, a magyarországi táncházmozgalom bölcsője, a Kis és Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos közötti, jórészt kopár dombvidék. Az írásos adatok szerint, Erdélyben itt telepedett meg először a magyarság. A vidéket a X. - XI. században már bizonyosan magyarok lakják. Bár a történészeink egy része ide teszi a Csigla- mezejét, a székelyek ősi szállásterületét, ahol a monda szerint a hunok bukásától a magyarok érkezéséig eltelt viharos századokat átvészelték, így lehet, hogy a magyar jelenlét kezdődátuma 4 - 500 évvel korábbra tolható! Döntően magyar jellegét a XVI. - XVII. Századig őrzi meg. Német, török és tatár betörések és dúlások nyomán pusztul el a terület magyar lakossága s veszi át helyét a beözönlő románság.

Van egy sajátos, leírhatatlan mezőségi hangulat, amelyről Sebess Dénes, a vidék nagy szülöttéről, Bethlen István magyar miniszterelnökről szóló könyvében így ír: „ Egy négylovas kocsi halad a mezősámsondi úton Nagyölyves felé. (...) Hepehupás kanyargós út vezet fel a dombokra, melyeknek aljában kis falucskák húzódnak meg. Új dombok és megint új faluk. Ez a mezőség. Sehol egy kis erdő vagy bokros ciheres. Órákig halad a kocsi, és mindig ugyanaz a határtalan és szomorú egyformasága a tájnak. Egyik falu lakója sem látja a másik falut, dombok és völgyek szakadatlan változása követi egymást. Mindig ugyanaz a kép. (...) Ott terül el Erdély közepén, Kolozs, Maros-Torda, Torda-Aranyos megyékben. Szétszórt kis oláh falvak füstölgő kéményei fogadják az utast. Magyar szót csak elvétve lehet hallani. Pedig a tizenhatodik századig itt a magyarság volt többségben. Most már a kis udvarházakba, egy két kastélyba szorult vissza. (...) Ma oláh községekkel van tele, bár itt-ott magyar szigetecskék még maradtak fönn rajta. Minden faluban két-három nemesi kúria. Némelyik kidőlt kerítésével kopottan úgy fest, mintha kihalt volna. Lassú füst üli meg a levegőt a házak között, tőzeg, száraz kukoricacsutka tüzétől ered. Ez a mezőségi kőszén. (...) Tengelyig süpped a kocsi a fekete sárban. Vasút nincs, a kolozsvári vonal elkanyarodott. A nagy orosz puszták hangulatát a steppék utazói sokszor leírták már. De ez valami egészen más. (...) Nem a magát kiélt kor képe ez, de a segítség nélkül, hangtalanul pusztulók levegője. „ ( Romsics Ignác Gróf Bethlen István politikai pályája 1901 - 1921 Bp. 1987 36. o.)

Az elhagyatottság, a magárahagyottság mit sem változott azóta, mióta 60 -70 évvel ezelőtt Sebess Dénes leírta ezeket a sorokat. A változás leginkább annyi, hogy a kúriák és kastélyok magyar lakói is eltűntek a világháború után. Az épületek zöme rongyosan, düledezve, kifosztottan árválkodik a falvak peremén. Bizakodásra kevés okot adó szavak ezek, olyanok, mint a Makkai Sándor, Nyírő József, és Gr. Bánffy Miklós regényeiből kirajzolódó mezőségi valóság.

Az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola idei ( 1997 ) táborának helyszínéül az Erdélyi Mezőséget választotta, annak is észak-keleti peremét. Beszterce város környékén, román és hajdan szász falvak szomszédságában húzódik meg néhány magyar, vagy részben magyar falu. A magyar nyelvterület pereme ez a Borgói-hegység és a Kelemen-havasok lábánál elterülő szelíd, lankás vidék. Ha jól összeszámoljuk találunk vagy 8-10 részben vagy egészen magyarok által lakott falut. A besztercei katolikus templomban azonban már az evangéliumot románul is föl kell olvasni, mert a katolikusok jó része, a Moldvából idetelepült csángó-magyar ipari munkások és családjaik már nem vagy csak alig értik a magyar szót, s a vegyes házasságban élő, gyermeküket katolikusnak keresztelő családok gyermekei sem.
A zömmel református vallású, apadó lélekszámú falvakban még általános a magyar beszéd. Van magyar pap - legalábbis ott, ahol a magyarok száma nem zsugorodott olyan kicsire, hogy nem képes önállóan eltartani a lelkipásztort. Van magyar iskola s van, ha kevés is belevaló gyermek.
A falusi élet szépségei, a szemet és lelket gyönyörködtető, a közösségi rendet külsőségeiben is jelző viselet, a hagyományos néptánc s az azt kísérő ősi zene már a múlté. Elmúltak a nagy, a fészek melegét árasztó közös ünnepek is. Maradt a vendégmarasztaló sár, az itt-ott szinte járhatatlan utak, a jórészt csak önellátásra termelő mezőgazdaság. Maradt a hajdan kultúrát óvó, közösséget védő, de mára nyomasztó elszigeteltség. A minden helyi ízt kiölő álkultúra azonban legyőz minden akadályt; már kapható itt is a Coca Cola, a fiatalok egy része itt is halálfejes trikót és szegecselt műbőrdzsekit hord s hallgatja a jóérzésű ember számára tejesen élvezhetetlen zenét.

A rendkívül szép és kedves vidék dombjai között búvik meg egy kicsiny falu, szemben az ősi harinai templom tömör falaival a völgykatlan nyugati oldalán. A dombok között szerényen meghúzódó település neve Tacs. Alig 400 lelket számláló község. Népe nyakas, az idők múlásával dacoló kálomista magyar. A sovány domboldalak nem adják meg a megélhetéshez szükséges alapot. Más bevételi forrás után néztek hát a tacsiak. Az asszonyok dolgos keze oldotta meg a lét szorító problémáját. A falu asszonynépének apraja és nagyja gyékénykötésbe kezdett, kötnek szatyrot, kenyereskosarat, tojásoskast, kalapot s mindet amit az anyag enged. Kezdetben a közeli Tóvidékről, Cege és Vasasszentgotthárd határából hozták a gyékényt. Ma a férfiak elmennek a Bánátba, Temesvár környékére, de el még a Duna-deltába is alapanyag után.
Tacs adott otthont augusztus 4-11-ig az Ipolyi Arnold Népfőiskola honismereti táborának és az azon jelenlévő több mint száz résztvevőnek. Közös ügyeinket megbeszélni, értékeinket számba venni, a további lét lehetőségeit mérlegelni gyűlt össze a tábor népe a világ minden részéből, hiszen amerikai, angliai, magyarországi és erdélyi vendégek voltak jelen. A magyar műveltség pilléreit, elemeit egy-egy a maga témájában jeles kutató mutatta be.

Népünk ősi hitében a Boldogasszony, az Istenszülő Anya játszotta a legfontosabb szerepet. A vele kapcsolatos hitelemek a gyimesi magyarok körében, különösen az újabban Három-pataknak nevezett Kosteleken, Gyepecén és Magyarcsügésen maradtak meg a legutóbbi időkig. E területen a nagyagyházi hittérítés után Szűz Máriával azonosított istennőalak neve Babba Mária. A köréje fonódó hitvilág rejtelmeit kutatja s róla tartott előadást Daczó Árpád ferences atya, jeles néprajzkutató.

Bakay Kornél régészprofesszor, múzeumigazgató előadásában a honfoglalást és az azt megelőző évszázadokat idézte. Vetítettképes előadásában fényesen bizonyította, hogy a magyar nyelvű késői avarok és a honfoglaló magyarok nem csak hírből, hanem megélt hitből ismerték Jézus tanítását.

A magyar festészet minőségében és számosságában is kiemelkedő ágát alkotják templomaink kazettás mennyezeteinek képei. A kazetták rendjéről, jelhasználatáról, világképrendező mivoltáról tartott előadást Pap Gábor művészettörténész. A tacsi református templom, rendkívül izgalmas, 1711-ben festett mennyezetéről, első olvasat szerinti elemzést is tartott az előadó.
Makoldiné Papp Gizella tokaji néprajzkutató húsvéti tojásaink jelhasználatáról, a jelek világképi jelentőségéről szólt. Különösen érdekes ez a téma, hiszen a tojás írása ma Erdély és Moldva-szerte élő gyakorlat s már a honfoglalás előtti avar sírokban is találtak karcolt díszű tojásokat. Tehát itt is kultúránk fontos, meghatározó érvényű eleméről van szó.
Férje Makoldi Sándor festőművész, néprajzkutató egy ősi napkultusz emlékeit követte nyomon erdélyi faragott kapuk szerkezeti felépítésében és jelhasználatában számos, más népi építészeti emlékről készített diafelvételt vonultatva föl analógiaként.
A tánc jelentőségéről, a táncoló ember önmagát a mindenséggel mérő, kozmikus valóságáról beszélt Falvay Károly koreográfus. Olyan hagyományról esett előadásában szó, amely a vendéglátó falu Tacs életében a közelmúltban is nagy szerepet játszott s néhány nem túl messze fekvő településen ma is eleven, sőt megújító erejű hagyomány. Szólt a tánc kapcsolatáról a műveltség többi ágával, egészen a tudat gyökeréig ható analógiás gondolkodásig és ezen keresztül a hitvilágig.
A tánc és a táncélet, táncalkalmak gyakorlatáról szólt Balázs Bécsi Attila tanár, tánc-csoport vezető előadása. Az észak-mezőségi magyarság hagyományos táncéletét mutatta be együttese közreműködésével. Elemezte a tánckultúra rétegeit, az ősi hagyományokon nyugvó lassú táncoktól azokig a XX. századi fejleményekig, amelyek még a hagyományos közösség rendjéhez igazodtak, asszimilálódtak, így a néptánc-kutatás tárgykörébe tartoznak.

E sorok írója előadásában a mai gondokról s azok megoldási lehetőségeiről elmélkedett. Arra kereste a választ léteznek e a mai, hagyományos műveltségünk számára teljesen idegen problémákra az ősi, szerves műveltségünkből fakadó megoldási lehetőségek. A problémák egyre nyomasztóbban hatnak. Fokozott a veszély Erdélyben, hiszen a hagyományos élet csupán karnyújtásnyira lévő félmúlt az ott élő emberek számára, hiányzik tehát az a rálátás, ami tudatosítaná bennük mit veszítenek s mit kapnak érte cserébe.

A szamosújvári Téka Táncegyüttes fiataljai remek példát mutattak arra, hogyan kell ma, a világ kihívásaira felelni. Hogyan lehet Erdélyben egy fiatal modern s ugyanakkor a hagyományaihoz, hitéhez, erkölcséhez ragaszkodó ember. Csak reménykedhetünk benne, hogy példájuk ragadós lesz, hat azokra, akik együtt töltötték velük ezt a hetet. Külön öröm volt, ugyanakkor elgondolkodtató is Urszui Mihai és zenekara. A legszebb és legarchaikusabb erdélyi parasztzenét muzsikálják. Mindnyájan régi református zenész-cigány családból származnak, ám a magyar nyelvet már csak a bőgős ismeri. Annak ellenére, hogy magyarul nem tudnak a legszebb régi magyar hallgatókat, a Rákóczi indulót, katonanótákat, menyasszonykísérőket húzták. Sajnos a falu közössége nem igazán értékelte ezt a náluk már évtizedekkel ezelőtt kiveszett muzsikát. Reméljük azonban, hogy jelenlétünk ezen a téren is változtatott valamit, sokan eljöttek táncházainkba, fiatal házasok, diákok, teológus hallgatók, tanítóképzős kislányok, akik jól érezték magukat s talán fölismerték azt, amit hasonló korú társaik már jó negyedszázada Budapesten. Ez a mi kultúránk, ezek a mi mozdulataink, nem történik más tehát, ismét magunkévá tesszük azt amit elvesztettünk de újra a miénk lesz, zenei és mozgásbéli anyanyelvünket.

Köszönet illeti Vajda Dániel tiszteletes urat, feleségét Ilonka asszonyt s az egész tacsi népet, akik résztvettek a tábor szervezésében és lebonyolításában. Mind az erdélyi mind a magyarországi vendégek olyan érzéssel távoztak Tacsról, hogy oda vissza kell még térni! Hiszen csoda történt ebben az eldugott kis mezőségi faluban, szemben az ősi harinai templom tömör falaival, a völgykatlan nyugati oldalán. Az egymásra talált testvérek öröme töltött el mindenkit a búcsúzás pillanatában.

A távoli otthonaikba hazainduló vendégek értéket hagytak tacson, azt az értéket, melynek birtokában fölismerhetjük saját hagyományaink valós erejét. Apró, módszertani titkokkal is gazdagabbak lehettek a tacsiak, hogyan kell hagyományainkhoz nyúlni, mit érdemes sőt kötelesség megőrizni s mi az amit az idő lomtárába kell utalni. A vendégek is gazdagon indulhattak haza, a valódi, hamis mítoszoktól mentes képet kaphattak egy erdélyi magyar falu mindennapjairól. Megérezhették az elüzletiesedés irányába még egyetlen lépést sem tett közösség hagyományos vendégszeretetét, kedvességét. Egymásratalálás volt tehát ez az együtt eltöltött néhány nap. Talán a 25 esztendős magyar táncházmozgalom bölcsőjéhez tett zarándoklatként is fölfoghatjuk. Annak a reményét adja ez a zarándoklat, hogy megmaradunk s van népünknek jövője, itt a Kárpátok medencéjében.