Kiadványok

Kutatások fókuszában, avagy a ,,moldvai valóság”

Korunk 2003. Szeptember

Kinda István

elmentem a szent estan templomabaAz újkígyósi születésű Harangozó Imre jelen kötet tanúsága szerint ismételten a legfőbb érdeklődési körén belül, a hagyományos népi világkép és vallásgyakorlás témájában végez kutatásokat a magyar nyelvterület legkülönbözőbb részein. A 2001-ben megjelent könyv másfél évtizednyi kutatómunkának az eredményeit foglalja össze dolgozatok, szövegközlések, fényképek, sőt digitalizált hanganyag (CD-melléklet) együttesével.

Gazda József, a kötet lektora és az előszó szerzője már az első oldalakon felhívja a figyelmet Harangozó kutatói koncepciójára, elveire, könyvének sajátosságaira. Ez alapján az írások két nagy, szent érzésben fogantak, a hit és a nemzet érzésében: ,,De bármiről is írjon, bármit is idézzen, mindenre ráborul, mindenre ráfonódik, mindent szinte szakrálissá avat a hittel és a nemzeti gonddal való megszentelés.”1 A mély szubjektivitású reflexiót a népélet kutatása iránti elhivatottság hangsúlyozása teljesíti ki a szerző lírai fogantatású vallomás-bevezetőjében.

Az első fejezet a Tanulmányok a moldvai magyarokról címet viseli. Az indító Gyimesi és moldvai magyarok című dolgozat a magyar nyelvterület keleti peremvidékén élő népcsoportok jellemzőit rajzolja meg két fő irányelv alapján: nyelvi-kulturális elszigeteltség, archaikum. A szerző bevallott oka arra, hogy meglátásokat fogalmazzon meg a témáról az, hogy ,,A gyimesi és a moldvai magyarokról tudó értelmiségi közvélemény jó részében is valamiféle idealizált, s valljuk be, a valóságtól – ami nem a legrózsásabb – távol álló kép él.” (17.) Ennek az idealizált ,,mítosznak” a szertefoszlatását kísérli meg elvégezni, vagy legalábbis figyelmeztetni próbál a fejezet tanulmányaiban.2 A népismereti megállapításokat történeti forrásokra építve fogalmazza meg. A gyimesi csángók és a moldvai magyarok közötti nyelvi-kulturális különbségeket e területek benépesedési kontextusának függvényeként tárgyalja,3 olyan eseményként, amely a továbbiakban véglegesen meghatározta a népcsoportok életének belső alakulását. A moldvai csángó népcsoportok táji-etnikai osztályozásának szempontjait Lükő Gábortól veszi át, az ismert hármas tagolást – északi csángók, déli csángók és moldvai székelyek – vezeti fel, rövid kommentárokat fűzve a nyelvre, kultúrára, társadalmi problémákra vonatkozóan a történelmi és az aktuális helyzetet is felvillantva. Lükő Gábor szóbeli közlésére és további két elbeszélésre alapozva a szerző úgy véli, hogy a Pruton túli területeken is érdemes lenne kutatásokat kezdeményezni, mert meggyőződése szerint léteznek olyan települések, ahol a magyar szó még nem halt ki teljesen, vagy legalábbis a magyarul beszélők emléke még elevenen él.

A Népi emlékezet a peremterületen című tanulmányban a moldvai csángók történeti tudatát vizsgálja, a csángók magyar eredetét és a magyarok kontinuitását bizonyítja Attilától napjainkig Moldvában gyűjtött narratívák segítségével. A Nemzeti szentjeink tisztelete című dolgozat a vallásos népi emlékezetet mutatja be: a szerző Szent István, Szent László, Árpád-házi Szent Erzsébet szobrainak moldvai ritkulására, de a népi emlékezetben való hangsúlyos jelenlétére figyelmeztet, szintén az oralitásra támaszkodva. A változó világkép állandói írásában a hagyományozott tudásban gyökerező archaikus világfelfogásokat, a népi metafizikai tudást (pl. a Földet az angyalok tartják) vizsgálja a szerző szintén moldvai kontextusban. Többek közt rámutat a szentsarok mint kultikus színtér átértékelődésére: a szakrális tárgyak helyét átveszi a televízió, üres üdítős- és sörösdobozok. Találóan jegyzi meg a szerző, hogy a mai szentsarok a szemét kultuszát teszi kézzelfoghatóvá, jelezve azt, hogy ezek az emberek ,,nemcsak a magyar nyelvterület perifériáján, hanem a lét határterületén élnek.” (48.)

A kötet második fejezete az Emléknyomok régi hitvilágunkból címet viseli. E fejezet írásai a hagyományos világkép keleti származású elemeit – a Napkeletnek való imádkozást, az ég alatti gyónást, a világtengely és az életfa képzetét, a Babba Mária képzetét – járják körül, a szemléltetésként felhozott archaikus imák és népdalok sok esetben olyan műköltészeti darabokkal (pl. Sinka István, Ady Endre költeményeivel) bővülnek a személtetés érdekében, amelyek valamely hagyományos elemet dolgoznak fel. Az egyik rövid eszmefuttatásban (Dúlt hitek őrzői. Azonos-e a magyar hagyomány táltosa a szibériai sámánnal?) Harangozó megkérdőjelezi a honfoglaló magyarok sámánhitét/-gyakorlatát, és amellett érvel, hogy a táltoshagyománynak nagyobb figyelmet kellene hogy szenteljen a tudományos kutatás. Állásfoglalása szerint néphitünk egyetlen alakja sem feleltethető meg teljes mértékben a sámán alakjának, míg a magyar hitrendszer számos figurája a táltosrend különböző szintjein helyezkedik el: a látó, veszettorvos, kenőasszony, garabonciás, sőt egy hagyományos rend szerint – figyelmeztet a szerző – maga az ország királya is.

A Ráolvasások, archaikus imádságok fejezetben közölt harminc szöveg alapján vizsgálja meg a szerző a hagyományos műveltségben összefonódott ősi hitvilág elemeinek és a keresztény fogalomrendszernek szinkron használatát egy-egy választott szövegkorpusz strukturális és morfológiai elemzésével. A ,,Teljes virág virágozza.” A hagyományos magyar imaélet körei című, archaikus népi imádságokat tárgyaló dolgozatában Harangozó határozott véleménye, hogy az imák sokat vitatott záróformulája nem ellenkezik(-het) az egyházi tanításokkal, mivel az ezt gyakorló közösségek szakrális gyakorlata, világképe teljes mértékben alárendelődik a kanonizált célnak, a teljes búcsúnyerés reményének, amelyet a népi vallásosság a maga nyelvén fogalmaz meg. A kötet szinte egyharmadát teszi ki az a nyolcvankilenc szövegből álló imarepertoár, amely Moldva, Székelyföld, Partium, Csanád, Békés, Palócföld, Zoborvidék, Somogy falvainak archaikus imáiból ad ízelítőt a teljesség és rendszeresség igénye nélkül. A szerző célja olyan komparatív jellegű szövegközlést nyújtani, amely érzékeltetheti a népi műveltség egységességét a magyar nyelvterületen. Maga megjegyzi, hogy gyűjtése néprajzi és földrajzi tekintetben sem egységes, így tartalmi, funkcionális szempontból egyaránt egyenetlen. Ugyanígy esetlegesnek tűnnek az egyes imaszövegek után illesztett interjúrészletek is, amelyek megbontják az imarepertórium egységességét.

Az utolsó fejezet, a Mesék, mondák a keleti végekről huszonnyolc moldvai történetet, mesét tartalmaz, a Népélet képekben gazdag, etnográfiailag is dokumentumértékű fotóanyagot (hatvanhét képet) tesz közzé. A Függelék a CD-melléklet hanganyagának huszonnyolc szövegét tartalmazza.

Harangozó Imre maga is tisztában van munkájának értékével. Több tanulmányában jelzi, hogy munkája ,,inkább problémafölvetés, mint rendszerezett, kutatáson alapuló tudományos munka.” (49.) A szerző a legtöbb helyen a csángókról mint archaikumot és hagyományt őrző népcsoportról értekezik. Több moldvai tematikájú néprajzi-antropológiai konferencia szakmai vitája alapján úgy véljük, hogy a moldvai csángók nem őrzik (sőt, szívesen megszabadulnának tőle!), hanem benne élnek az archaikusnak titulált kultúrájukban – eltekintve azoktól a turizmusba hajló esetektől, amikor a reprezentatív viseletbe bújtatott csángókat magyarországi ,,porondokon” mutatják be, mint valóban hagyományőrző népcsoport tagjait. Az archaikum, a tradicionalitás azonban nem a csángók felfokozott hagyományszerető jellegéből vagy a tradicionális melletti öntudatos kiállásából fakad, hanem abban a mérhetetlen nyomorban gyökerezik, amely a moldvai csángó falvakat szinte kivétel nélkül sújtja.

A gazdag és szerteágazó adathalmaz szükségszerűen számtalan alfejezetre, alcímre bontja a könyvet, így ezekben a rövid írásokban – talán a belső harmónia megtartása miatt – a szerző nem juthat el egy kimerítő mélyelemzésig. A kötet kutatásösszegző, szintézis jellege miatt pedig sok olyan megállapításra kényszerül, melyek megismétlik a tudomány által feltárt jelenségeket, olyan összefüggéseket tárgyal, amelyek már jó ideje a néprajzi tudományos diskurzus részei. Jelen kötet hiányosságai ellenére is fontos értéket képvisel: olyan munka került az olvasó elé, amelynek szerzője a népélet alapos ismerőjeként valósághű képet mutat be a tanulmányozott közösségekről, keresztény hitbeli buzgalommal reménykedve a kutatott társadalom megújulási lehetőségében, a közzétett középkori nyelvezetű szövegek pedig ódon ízük által valódi élményt nyújtanak az érdeklődőknek.

JEGYZETEK
1. Gazda József: Kettős küldetésben. Előszó. In. Harangozó Imre: Elmentem a Szent Están templomába. Kalandozások a népi hitvilágunk forrásainál. Masszi Kiadó, Bp., 2001. 5–8.
2. Ezt az idealizált képet Harangozó kötete óta a kolozsvári magyar néprajzkutatás igyekezett feloldani, elég itt példaként Pozsony Ferenc 2002-ben megjelent kötetére gondolni (Ceangăii din Moldova), de újabban a KJNT támogatásával egy fiatalokból álló csoport is végez alapkutatásokat moldvai csángó falvakban. Koncepciójukat szintén a moldvai társadalom reális bemutatása jellemzi. Az eredmények publikálása folyamatban van.
3. A gyimesi csángók ősei közt Bethlen Gábor által a kereskedelem védelmére 1626-ban telepített katonákat véli felfedezni, érvelését nyelvészeti és névtani adatokkal támasztja alá. A csángóság moldvai jelenlétét illetően meggyőződése, hogy ,,... több mint egy évezrede jól kimutatható a magyar etnikum jelenléte.” (17–20.)

Kategória: