Szellemi elődök

Az Ipolyi Arnold Népfőiskola gyakori vendége, kedves szellemi és szakmai munkatársunk és barátunk volt Ferencz Éva Magyar Örökség-díjjal kitüntetett ének és színművész. 2013 őszén fájdalmasan ért a hosszas szenvedése végére pontot tévő, mégis váratlan halálhíre. Az Egyesületünk munkájában szinte a kezdetektől részt vevő, a Magyar Kultúra Lovagja, Magyar Örökség-díjjal és a Tinódi-lanttal is kitüntetett barátunk gyergyószárhegyi székely család gyermekeként Szolnokon látta meg a napvilágot.

 Daczó Árpád Lukács erdélyi ferences szerzetessel.

Alapító tagunk

Zsótér József

(1927 – 2003)

állattenyésztő szakmérnök,

helytörténeti kutató

Szigeti Antal, római katolikus plébános, kiérdemesült esperes közel három évtizedig szolgálta Újkígyóst. Ez idő alatt megújult a helyi templom, és a plébánia is. Az ő kezdeményezésére épült fel a Szent Erzsébet Szeretetotthon, támogatásával jött létre az Ipolyi Arnold Népfőiskola. Irányításával a felújított békéscsabai templom társszékesegyházi címet kapott, ahol szintén neki köszönhetően évente több hangversenyre is sor kerül. Hírportálunk Szigeti Antal atyát választotta a hét emberének.

 Ft. Szigeti Antal kanonok, Újkígyós díszpolgára

Erdélyi Zsuzsanna, Kossuth-díjas néprajztudós, a Nemzet Művésze (Budapest):

Részt vettem az Ipolyi Arnold Népfőiskola néhány konferenciáján, pl. az 1992. októberi nagysikerű rendezvényén, amelyen neves néprajzkutatók is, például Domokos Mária és Lükő Gábor is jelen volt. Közvetlenül gyűjthetünk a nagyszámban meghívott moldvai énekesektől. Időközben Harangozó Imre Szigeti Antal plébános úrral létrehozta az Ipolyi Arnold Népfőiskolát, amely egyrészt jelentős hatású szellemi műhely, másrészt néprajzi tevékenységük intézményi háttérbázisa is. A névadónak megfelelően szolgálta és szolgálja a népismeret- közművelődés ügyét. A 2010 nyarán teljessé vált kiállításaikkal, annak tartalmi, esztétikai igényességével méltán szereztek hírnevet Újkígyósnak, fémjelezve az alapítók törekvéseit, az ilyen típusú finn mintára elterjedt szellemi műhely létjogosultságát.

Halász Péter, néprajzkutató, nyugalmazott főtanácsos (Gyimesközéplok):

Az 1980-as évek derekán, a puhulóban lévő, de még mindig igen rágós diktatúra idején a Debreceni Tanítóképző Főiskola diákjai meghívtak, hogy beszéljek nekik a moldvai csángókról, akik nemcsak a hagyományos magyar művelődés legarchaikusabb rétegeinek őrzői, hanem egyben a külhoni magyar népcsoportok legkíméletlenebbül elnyomottjai is. Mindenképpen méltók tehát arra, hogy a magyar ifjúság leendő nevelői tudjanak róluk, megismerjék sorsukat. Velem jött Budai Ilona, a Népművészet – akkor még – Ifjú Mestere, hogy száraz és unalmas előadásomat csodálatos énekszavával színesítse. A találkozót a főiskola kollégiumnak egyik serény és tettrekész diákja, bizonyos Harangozó Imre szervezte, akinek aztán komoly dorgálásban volt része, amiért a KISZ tagdíjakból „finanszírozott” összejövetelen „klerikális hangok” is elhangzottak – Ilona ugyanis néhány Csángóföldről való Mária-énekkel gazdagította a műsort. Ilyen körülmények között ismertem meg Harangozó Imrét, s az ismeretségből később kölcsönös megbecsülésen alapuló fegyvertársi barátság lett: sok közös kezdeményezésben vettünk részt, s ha össze kellett vetnünk a vállunkat, mindig számíthattunk egymásra.