Ideje vagyon a’ születésnek...
Gondolatok a Transzcendens trambulin című kötet olvasásakor
Harangozó Imre: Transzcendens trambulin.
Korunk felfogása és a moldvai csángók hagyományai az utolsó átmenet rítusrendjével kapcsolatban.
Ipolyi Arnold Népfőiskola, Újkígyós 2010. 120 lap színes képmelléklettel.
„Ideje vagyon a’ születésnek, és ideje vagyon a’ meghalásnak” – jutottak eszembe a Prédikátor Könyvének szavai Harangozó Imre új kötetének lapozgatása közben.
„Ideje vagyon a’ születésnek, és ideje vagyon a’meghalásnak” - jutottak eszembe a Prédikátor Könyvének szavai Harangozó Imre új kötetének lapozgatása közben. Az igehely Septuaginta-beli görög változata az idő fogalmára a kairosz kifejezést alkalmazza („kairosz tou tekein kai kairosz tou apothanein”- Eccl. III,2), amelyet könyvében a szerző maga is említ. A sors képzetével is ösz- szefüggő kairosz, szemben a monoton irreverzibi- litásban folyó történeti idővel, a khronosz-szal, az Újszövetségben nem más, mint a parouszia-nak, Krisztus második eljövetelének legalkalmasabb pillanata, amely éppen ezért a Krisztusban élők számára a világ értelmezésének fontos záloga. A keresztény hívők minden cselekedete e kitüntetett, folytonosan készülődő, egykor szükségképpen bekövetkező végidő függvényében válik érthetővé, hiszen ebben a világot lezáró, „időtlen” pillanatban a temporalitás és az üdvtörténet szorosan, szerves módon fonódik egymásba, s a kegyelem, amely által „az Íge testté lett”, egybesimítja az addig külön állókat, megszünteti a földi idő, a khronosz uralmát, s az evilágban lezajló legalkalmasabb időpillanatot, a kairosz-t már a túlvilági mozzanatok sora követi. A testté lett isteni Ige, Krisztus halála és feltámadása nyilvánvalóvá teszi, hogy a Megváltó világra születésével a halál többé nem pusztán biológiai létünk megszűnése, de Jézusunk érkeztének örömteli pillanata is, az eljövendő kairosz megelőlegezése.
Személyes életünkben hagyományosan ez a pillanat, üdvösségünk ideje az, amikor - archaikus népi imádságaink tanúsága szerint - angyalok mennyei miséjének hangja csendül a „feteke főd szinire”, s az Úrjézus által „lelki menyegzőre” hívott ember bensőjében érzi-hallja az égi „aranyos templomban”, a „felragyogó csillagban” lelkére várakozó erők zöngését, s Üdvözítőjével való találkozását a „mennyei sergekbe” való boldogító „bészámlálás”-ként éli meg. Erre a pillanatra, a népi hagyományban ezerféle módon megfogalmazott boldogító istenlátásra (visio beatifica) készült hajdan az ember - egész életében. Új könyvében Harangozó Imre „élethosszig tartó” katekumenátusról ír ezzel kapcsolatban.
Takács György az elmúlt negyedszázad talán legfontosabb vallásnéprajzi kötetinek jeles szerzője kedves mesterével P. Daczó Árpáddal.
Arra, hogy ez a folyamatos készület és másvilágra hangolt éberség nem csupán a patrisztika és az aszketikus szerzetesi eszmény talaján sarjadt „media vita in morte sumus” gondolat „folklorizálódása”, de népünk törzsökös, ősi tradíciója is, a szerző számos szép példát idéz könyvének A hagyományos világkép tér- és időrendszerének alapfogalmai című, alapos gonddal összeválogatott és megszerkesztett fejezetében, ahol az archaikus időkategóriák, az ősképek, a rítusok, az ember és halál viszonya, a világ közepe, a tér szerkezete, a szakrális idő és a kozmikus lét kapcsán régóta folytatott töprengései és gyürkő- ző erudíciója révén a világ teljességét „egyetlen összefüggő, eleven valóság”-ként állítja elénk, amelyben „a látszólag összefüggéstelen, távoli elemek... összhangban vannak egymással”. Ebben az elevenen burjánzó, az évezredek mélyén megbúvó gyökértestből nőtt törzsről új és új hajtásokat hozó, teljes világ- és túlvilág-magyarázatot rejtő, kincses hagyományban a keresztény és „pogány” elemek egymással teljes összhangban állnak, együtt rez- dülnek az Imitatio Christi szentelő bűvöletében. Amint Harangozó Imre is említi, a titkos bájilások és a szentségi, liturgikus gyakorlat - mint az isteni szférával kapcsolatot tartó, a Gonosz lélekrabló rontásaitól óvó, „foganatos eszközök” - a moldvai csángóság napi gyakorlatában békésen megférnek egymással. Hangsúlyoznunk kell, nem a sokak által kárhoztatott „szinkretizmus”-ról, hanem inkulturációról, kulturális konszonanciáról beszélünk, amely a kereszténység szép, a Krisztusban való lét minden ízét, színét, hangját feltárni és megtartani célzó hagyománya.
Ez a gyönyörű együtt-zengés hallható ki a kötet következő, Rend és rítus a moldvai csángó-magyarok halottkultuszában című fejezetéből is, ahol a szerző Virt Istvánt idézi, aki szerint „a népi lélek- hit gyökerei a kereszténység előtti időszakig nyúlnak vissza”. A moldvai csángók hasonló, sajátos archaizmusokat őrző emlékei régóta ismeretesek. A „vínekparesztsága”, a régi öregek bölcsessége szerint a föld a víz színén úszik, s négy cethal, négy tündérlány, négy angyal tartja a vállán; a halott, miután Szent Mihály „elvágta annak a nyakát”, a világot határoló - a feledést hozó Léthé és az örömtelen Akherón képzeteit idéző - „Jordán vizen átol” megy a túlvilágra, amiért ispruncset (pallót) kell neki rakni, hogy odaérhessen. Mindez - amint szerzőnk írja - nyilvánvaló kapcsolatban áll eleink csónakos temetkezésével, a csónakos fejfák alföldi hagyományával, de egyes népmeséink alapján talán a hajdani lovas temetkezésekkel is. A halottaknak gyújtott, a túlvilágon is égő „gyorcsacska”, a kezükbe tett „kapupénz”, a „holtferedőjé”-nek ház körül való hordozása, fára öntése, a halállal és halottal kapcsolatos rítusban nagy fontosságú, csiga alakúra csavart testgyertya (ótárgyertya, kalácsgyertya), a test- és lélekvászon, valamint az angyalvászon - amint azt Harangozó Imre megállapítja
Az Angyalok csenditének – Archaikus népi imádságok a régi Csíkszékről című kötet bemutatója 2016-ban Budapesten a Magyar Napló Könyvesboltban. A kötetet Dr. Czövek Judit és Harangozó Imre ajánlotta az olvasók és a szakmai közönség figyelmébe. A keleti végek népzenéjét Navratil Andrea népdalénekes és Dsupin Pál népzenész szólaltatta meg művészi hitelességgel.
- egytől egyig a moldvai magyarság archaikus kultúrájának integráns részei. Az általános hit szerint, amint a kötetből is megtudhatjuk, az angyalvásznon ül a temetésig - madár alakjában - a halott lelke, s mindent lát és hall, őt azonban csak az állatok érzékelik, mint a jövendőmondó Bileám szamara az Úr kivont kardú angyalát.
„Mintha a »köztes lét« magyar megfelelőjéről szólna” a szerző szerint egyik kedves zöldlonkai adatközlője, amikor az álmában látott túlvilá- gi virágoskertről, „egy nagy, szép cifra szirma- kert”-ről beszél. Hasonló másvilági élményéről, a virágos réten vezető útról s a benne imádkozó angyalokról mesélt nekem is a rég elhunyt, kosteleki Tímár Gyurka bácsi. Ugyancsak a mennyország és a virágoskert világszerte ismert, archetipikus kapcsolatára utalnak mások - így Bosnyák Sándor
- által közölt csángó látomások is, de az összefüggés a Szt. Patrick purgatóriumát 1353-ban megjárt Krizsafánfia György mennyei vízióiban éppúgy felbukkan, mint a jobbára Csíkszentkirályon keletkezett Petri András Énekeskönyv (1630-1631) szentek közbenjárásáról szóló énekében vagy a székely és csángó archaikus népi imádságokban, ahol maga Jézus, esetenként a Boldogságos Szűzmária ül a paradicsomi virágoskertben.
„Oportet semper orare”, szükséges mindenkor imádkozni, írja Lukács evangélista, s Harangozó Imre kötetéből is láthatjuk, a moldvai magyarok hajdan életük minden pillanatát valódi, gyakran szavak nélküli imádsággal, Krisztusban való létük röptető boldogságában, az isteni jelenvalóság sugárzó révületében töltötték. Szemük-fülük, minden érzékük - gyakran máig - túlvilágra nyitott, a megérzések, sejtelmek, titkos érzések ármádiája hatja át életüket, nyűgözi-bájolja mélyen megélt keresztény hitük és „Szkítiából hozott pogány babonáik” együttes - évezredes inkulturáció növelte - erejével mindennapjaikhoz a mennyek ragyogó fényben fürdő országát. A halál ezért számukra nem szükséges rossz, hanem az égi születés áhított perce. A jóval nyolcvan fölött járó balusesti Szuszán Nyica néni nevetve kérte a szerzőt, ha legközelebb a faluba jön, keresse föl „kisi házeskáját”, miközben botjával a temető felé mutatott. A középkori gondolkodásban ugyanis a földi idő csupán „vicissitudo rerum”, a dolgok változása, amely együtt jött létre a világgal, és együtt is szűnik meg vele. Az örökkévalóság azonban „nunc stans”, el nem múló pillanat, amelyhez képest az emberi lét ideje semmiség, ezért csak mint az örök életre való átmenetet előkészítő időszakasz nyer értelmet. Harangozó Imre új könyvét olvasván nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy hagyományos közösségeink - így a moldvai csángók is - ebben az üdvösséget hordozó birtoklásban élték egész életüket. A rövid időre szerzőnk „adatközlőjévé” lett Erdélyi Zsuzsannától kölcsönzött frappáns, címadó transzcendens trambulin éppen arra a módosult - pontosabban őseredeti - tudatállapotra utal, amely által e közösségek tagjai archaikus rítusaik, léleknyűgöző siratóénekeik, angyali kontemplációval és táltosi indulattal, sírva- könnyezve-szipogva mondott, lassúdan berbetélt, halkan sopotyált imáik erejével transzponálják magukat egy más, alapvetően metafizikai, öröklét plántálta létszférába, oda, ahová szürkévé rontott, khronosz uralta világunkból mindnyájunknak el kellene jutnunk, legalább néha-néha, hogy napjaink beteltével, amikor egy kelgyeszti ének szerint „A nagy bíró ül ő székébe.”, ki sem mondott kérdésére valamit mégis felelni tudjunk magunkról, ott, ahol még a szentek is félnek.
Baráti találkozó Budapesten a Vörösmarty téren a 90. Ünnepi Könyvhét alkalmából. Fazekas István drámaíró, költő, Harangozó Imre, Csuzi Enikő és Takács György.
Az Istenben élés természetes állapota és az azt fenntartó archaikus technikák ugyanakkor a ma keresztény embere számára már nem természetesek. Mint valamiféle borzongató, páncélostarajos, idomtalan és irdatlan ős-csudabogarak, érthetetlenek, hökkentően furcsák. Jó esetben, ha nem is felcsigázóak, legalább nem ijesztőek, csupán megmosolyogtatóak, ám a kissé kényszeredett mosoly nemegyszer ideológiai pallost, eszmei hóhérbárdot rejt, hiszen „pogány”, „theologice- liturgice abszurd” voltuk miatt ezek az egyébként is avítt „képzelgések” netán irtandóak is lehetnek. Pedig a megoldás ezúttal sem az eltaszítás, az elválasztó neikosz, azaz a viszály, hanem éppen az egyesítő, éltető - pszichológiailag és szociológiailag is értelmezhető, egyén- és közösségépítő - szeretet. Harangozó Imre könyvében a belátó, egyesítő szeretet (philotész) jelenlétét érezhetjük. Meggyőződésem szerint jól látja, hogy az egymást kiegészítő tradíciók nem taszítják vagy gyengítik, éppen hogy felemelik, istápolják, erősítik egymást.
A népi vallásosság kutatásának előmozdításában jelentős szerepe volt a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) némely határozatának (Ad gentes) és lelkipásztori konstitúciójának (Gaudium et spes) éppúgy, mint VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításának. Utóbbi kimondja, hogy az evangélium terjesztéséhez helyesen felhasználható a népi jámborság („popularis pietas”, „popularis religiositas”) is, hiszen megnyilvánulásai „sok értéket rejthetnek magukban”, és „olyan erényeket hozhatnak felszínre, amelyek másként talán nem is nyilatkoztak volna meg”. (EN 48.) Hasonlóképpen fogalmaz a már említett Gaudium et spes kezdetű konstitúció: „Az Egyház [...] ragaszkodván a maga hagyományához s tudatában lévén egyetemes küldetésének, egybe tud fonódni a különféle kultúrákkal, s ez mind az Egyházat, mind a különböző kultúrákat gazdagítja. ” (GS 58.) II. János Pál Pastores dabo vobis kezdetű buzdításában az inkulturációt a megtestesüléssel (incarnatio) hozza kapcsolatba, amikor arról ír, az Egyháznak: „azt kell elérnie, hogy az Evangélium elevenen behatolva a kultúrákba, szinte »megtes- tesüljön« bennük... („in ipsis velunt »incarnatum« inhaereat”) elfogadva és fölemelve a valós értékeket, hogy a szóban forgó kultúra eljusson az üdvösség Krisztustól eredő misztériumához”. (PDV 55.)
A biblikus keresztény tradíció és az archaikus népi vallásosság közötti kapcsolat feltárásában hittanár szerzőnk elődeiként olyan eminens teológiai műveltséggel bíró klerikusokat említhetünk, mint a jezsuita Alszeghy Zoltán, a bencés Radó Polikárp, a teológiai tanár és püspök Erőss Alfréd, valamint a csíki székelyek vallási néprajzát kutató Székely László, a ferences Daczó Árpád Lukács, a bencés Jáki Sándor Teodóz vagy akár az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéseit a maga eszközeivel támogató Lékai László hercegprímás. Ehhez a venerábilis társasághoz csatlakozott most Harangozó Imre, amikor a moldvai csángók halotti kultusza kapcsán arra kereste a választ, „hogyan lehetne korunk élethosszig tartó katekizmusában fölhasználni ezt az évezredek által letisztított és megszentelt közösségi tapasztalatot, bölcsességet és az ennek fényében kialakult gyakorlatot”. Úgy gondolom, a szerző fáradozása nem volt hiábavaló, elvégzett munkáját annak eredménye igazolja, hiszen gyümölcséről ismerszik meg a fa, s a Transzcendens trambulin című kötet érett, jóízű szellemi-lelki táplálékot nyújtó gyümölcsnek bizonyult számomra. Kóstolgatásra, ízlelgetésre, akár egy ültő helyben való elolvasásra jó szívvel ajánlom hát másoknak is.
Végezetül még egy gondolat. Alig hiszem, hogy könnyű a hegyet-lőtőt járó gyűjtői létből az adatokat értelmező és rendszerbe foglaló, mások számára is elmondó, birtokba adó, tehát önmagából kisugárzó kutatói-írói állapotba való átmenet úgy, hogy a tüdőt próbálóan poros salabakterek és a legújabb, immár nemegyszer csak az interneten felbukkanó szakmai eredmények közötti elmélyült, aprólékos tájékozódás szárazabb, olykor pusztán szellemi volta ne koptassa, roncsolja az eredeti álmot, ne törölje le a kezdeti lelkesültség, a rácsodálkozó gyűjtések csudálatos, lélekröptető hímporát. Utóbbi néhány könyvéből számomra úgy tűnik, Harangozó Imre szerencsésen mozdul a megismerés új szférái felé, egyre mélyülni látszó tudása nem gátolja lelkes szavai áradását, nem torpantja szerzői hűségét sorsszerűen vállalt témája, a magyarság megtartó szakrális hagyománya iránt. Új kötete ezért is nagy nyereség olvasóinak, de alighanem magának a szerzőnek is, aki újabb jelentős lépést tett arra, hogy az említett hagyományt magában még jobban tisztázza-purgálja, sűrítse-tömörítse, és onnan - mindnyájunk örömére - kiragyogtassa. A szerző könyvében C. G. Jungot is idézi, a tudós lélekbúvárt, aki behatóan foglalkozott az alkímiával. E titkos tudomány nyelvén szólva, új könyve kapcsán azt mondhatjuk: Harangozó Imre az opus nigrum, a fontos előmunkálatok újabb, jelentős fázisán jutott túl, s e sorok írója - bizonyára sok más olvasójával egyetemben - örömmel szemléli útját az opus magnum lassankénti szárnyat bontásához és majdani kiteljesedéséhez. Mert a műveknek is meg kell születniük, ha „idejük vagyon”.
Takács György