Megesik olykor, hogy az élet olyan embert sodor elénk, akivel úgy vesszük fel a beszélgetés fonalát, mintha azt előző este tettük volna le, pedig valójában csak akkor találkozunk először. Így volt ez veled is, amikor Baróton megismertelek.
Még azon a nyáron kalandra hívtál, hogy induljunk Moldvába az utolsó magyar szavak nyomán. A hajnali szürkületben érkeztetek Alfaluba Erzsikével, onnan Gyergyószentmiklósra mentünk, ahol csatlakozott hozzánk egy volt tanítványom, Harcz Richárd is, aki aztán a fotósunk lett azon a napon. Négyen vágtunk hát neki a kalandnak, ahol nem a fizikai mértékkel lemérhető távolság volt a legnagyobb, hanem az út, amit közben mindannyian megtettünk.
Kitűzött célunk Kalugarén volt, ahol egy olyan asszonyt kerestünk, kinek még a nevét sem tudtuk, csak fényképünk volt róla, de úgy hírlett, tud még egy magyar imádságot. Megérkezésünkkor rögtön társaságunk akadt, mert ha bármelyik moldvai faluba betér egy idegen, azt a helyi erők rögtön lefigyelik. Miután az asszonyok mindent, amit akartak megtudtak rólunk, kedvesen útba igazítottak, de mivel eleinte ők sem tudták pontosan kit is keresünk, jártuk a falu utcáit jó darabig. Én közben néhány helyre betértem kérdezősködni, és mire megleltük a keresett személyt, már mindent tudtam, ami azon a héten történt: ki született, ki halt meg, mi-kor lesz az búcsús mise, és láttam az összes háborús sebet és műtéti heget is. Végül meglett a keresett személy, aki természetesen már tudta, hogy érkezünk. A nyári konyha előterében telepedtünk le. Verde Virgilica eleinte kicsit bátortalanul érdeklődött, mit is akarunk tőle, s mint ahogy általában, vele is percek alatt megtaláltad a közös hangot. Beszélgettetek életről, halálról, hitről, szokásokról, s a végén megszólalt a déli harangszó és elhangzott az ima is, amiért jöttünk. Az én szerepem akkor az volt, hogy tovább segítsem a beszélgetés fonalát, ha nyelvi korlátok merültek fel.
Virgilica nénitől elköszöntünk, és Klézse felé vettük az irányt. Odaérve és áthaladva a nagy településen, megálltunk egy kávéra a tyúkszeri kocsmánál, ahol a délutáni sörét fogyasztotta néhány férfiember. Tiszteletünkre még a zenegépet is beüzemelték. Végül táncra az idő rövidsége miatt már nem került sor, de meglepett, hogy úgy beszélgetsz velük, úgy kerülnek elő nevek, emberek, történetek, mintha csak helyi lennél. Hamarosan megérkeztünk a Duma család portája elé, ahol az utat lerövidítendő, átugrottunk a ház előtt folydogáló patakon és máris megláttuk a minket kedvesen váró házigazdát. Megismertük a rokonságot, betekintést nyerhettünk egy moldvai nagycsalád hétköznapi életébe, közben szívélyes vendéglátásban részesültünk és elbeszéltük a világ gondját-baját. Hosszas búcsúzkodás után vettük az irány napnyugat felé, vissza Erdélybe. Késő este, vagy inkább már éjszaka érkeztünk haza. Mikor végre lefeküdtem, bizony forgott velem az ágy, kellett idő hozzá, míg minden a helyére került a fejemben. A mai napig meghatározó élményként dédelgetem ezt a nyári emléket.
Ha rád gondolok, egy labirintusszerű utat látok magam előtt, az út mellett muskátlis, rozmaringos pihenőhelyekkel, padokkal, kutakkal, forrásokkal, ahol kendős nénik és határozott arcélű férfiemberek halkan beszélgetnek. Mellettük ülsz Te is, mint régi ismerős, s ha megengeded, leülök melléd néha én is.
Boldogasszony – Vargyas Ildikó alkotása az Őt fölnevelő és útjára bocsátó település főterén. A hit és a beszélt nyelv s a belőle fakadó kultúra és közösség az emberi túlélés záloga. Képes arra, hogy még a legszélsőségesebb helyzetben, a legzordabb időkben is megőrizze az embert, aki ezáltal családja, közössége és nemzete megmaradását szolgálhatja…
Aknaszlatinai magyar gyermekek között. A szórványban élő közösségeknek is szüksége van a közösségi összejövetelekre, a közös ünneplésre.