Amikor 1997-et írt a naptár, s én még alíg 15 éves voltam, megadatott számomra, hogy a szamosújvári Téka Alapítvány Kaláka néptáncegyüttesének szólóénekese lehessek. Kicsi voltam a nagyok között, de minden porcikámmal próbáltam eleget tenni minden szempontból abban a közösségben, amit én a második kicsi családomnak nevezek a mai napon is. Előadásokra jártunk, a mi kis Mezőségünk minden szegletében megfordultunk, Ördüngösfüzestől Melegföldvárig s vissza, de ennél is odébb. Gyakran előfordult, hogy a mi kis házunkban, a Tékában, szívesen láttunk vendégeket, táborozókat. Mi, a Tékás lányok főztünk vendégeinkek, s csuda jó élményekkel gazdagodtunk esténként a táncházakban és a hajnalig tartó énekléseken. Hát így történt akkor is, amikor Harangozó Imrével először találkoztam.
Ki is lehet ez a szépkenyerűszentmártoni magyar leány,
ezzel a bálványoscsabai román nénivel, vagy ha úgy tetszik "adatközlővel"?
Egy régi kolozsvári könyvbemuatató a Kriza János Néprajzi Társaság székházában (Ott, hul éltek vala a magyarok...)
Énekel Harangozó Annamária, a könyvet méltatja Táncos Vilmos, mellette Halász Péter, Iancu Laura és Harangozó Imre
Tervezgettünk minden nyáron, s egy alkalommal Balázs-Bécsi Attilánk mondja, hogy “Jövő héten Imréék lesznek nálunk”. A nagyoknak mosoly ragadt az arcukra, én pedig csak hegyeztem fülem s azon gondolkodtam, hogy “ki lehet ez az Imre?” Egyszer aztán óriási busz állt meg a Téka előtt. Hát Imréék érkeztek. Óriási vidámsággal jött be a kapun. Elsőre a szeretete és közvetlensége legyintett meg. Úgy gondoltam, csodás hét elébe nézünk. És úgy is volt: előadássorozatok a konferenciateremben értékesnél-értékesebb emberekkel, táncházak, főzés, kirándulás, móka. Egyik reggelen, Imre előadásához a Két fa közé besütött a holdvilág című népdalt énekeltem. Akkor derült ki, hogy én is Harangozó vagyok (lánykori nevem). Attól kezdve, ídesapámnak neveztem, ő meg leánykámnak, édes lányomnak hívott. Folytatódtak a közös táboraink, Tacstól Csernátonig jutott el a Kaláka, és minden nyáron vártuk az Imréékel való találkozásokat. Még szilvesztert is együtt töltöttünk Újkígyóson. Előadásain csodáltam benne azt, hogy bármilyen témát választott, azt mindig a legnagyobb tudása szerint adta át hallgatóinak. Többször azon gondolkodtam, hogy honnan is tud ennyi mindent. Órákon át beszélt egy bundicáról, vagy akár egy turul alakú felhőről is utazás közben. Meséi mindig jó hosszúra kerekedtek, olyannyira hosszúra, hogy a mese alatt észre sem vettünk, hogy megérkeztünk a célponthoz. Úgy fűzte bele a néprajzi tudását a meséibe, hogy észrevétlenül tanultuk, hallotunk arról, ami a miénk, amiről tudnunk kell….Olyan jó volt akkor….
Moldvai magyar asszonyok, leányok...
Kelgyesztről, Szabófalváról, Jugánból, meg még ki tudja honnan?
Most sincs ez másképp, 2021-ben sem. Talán most, ezzel a fejjel másképp ülnék le egy előadására, és másképp raktároznám el az összes információt, tudást, értéket, amit Imre képvisel és rejlik benne. De még most sem késő! Türelemmel és bizakodó lélekkel várom azt, hogy az Úr megadja nekünk az újratalálkozásokat, az öléléseket... hogy ezek a már összefonódott szálak élőben is kacskaringózzanak és óriási gombolyaggá alakuljanak. A következő baráti ölelésig, maradok mély tisztelettel, kedves ídesapám!
"Valahol fönt a magos ég alatt, mozdulnak már lassan a csillagok..."