"Dallal, mitől fölzengjen Magyarország…"

Nemzeti megújulást áhító búcsús gondolatok, két kerek évforduló kapcsán.

     Társadalmunk erkölcsi, lelki állapotáról szóló, szomorúan reális, mégis mindenkit megdöbbentő adatok láttak napvilágot a közelmúltban. Az aggasztó tünetek az egész világot érintő válságról vallanak, arról hogy a magát kizárólagos értéknek hirdető anyag és haszonelvűség végveszélybe sodort mindent, amit a szó klasszikus értelmében emberi értéknek tekinthetünk. Különös küzdőpályája ennek a világméretű értékválságnak a mi térségünk Közép-Európa.

A közelmúlt két megemlékezést igénylő évfordulója is az okokra, kiszolgáltatottságunk, védtelenségünk történelmi forrásaira irányítja figyelmünket. Az első kerek évfordulós eseményre 1920 június 4-én Versailles-ben került sor. Itt a magyar delegáció a nagyhatalmi döntések kényszerének hatására kénytelen volt aláírni a trianoni békediktátum dokumentumait, amelyek a történelmi Magyarországot önállóan életképtelen töredékterületekké szabdalták. A másik máig hatóan tragikus évforduló pedig a kereken fél évszázada történteket idézi elénk. 1950-ben verte szét a kommunista diktatúra a magyar szerzetesrendeket. Mivel máig egyik esemény lelki feldolgozása sem történt meg, a nemzeti és egyéni sorsot érintő történéseknek napjainkig nincs egységes, nemzeti szempontú közkézen forgó szilárd megítélése, nem csoda, hogy az egész világot súlytó értékválság különös pusztítást végez térségünkben.

     Égetően nagy szükség volna az említett történelmi események, higgadt, józan megítélésére és beillesztésére nemzeti múltunk történéseinek sorába, s mindezek igényes pedagógiai földolgozására. Mindez azonban nehéz dolog, hiszen időben túl közeli eseményekről van szó, a szükséges történelmi távlatot nélkülözik a vizsgálódási lehetőségeink! Hiszen hazánkban, még alig tíz esztendeje is, az 1980-as években a pedagógusokat kibocsátó felsőoktatási intézményekben a katedráról oktatták s a vizsgákon számon is kérték az "ellenség gyűlöletének elvét", amely nyilvánvalóan a létező szocializmus hivatalos pedagógiájának szerves részét képezte. Az elvet bizonyára valamelyik osztályharcban edzett, a dialektikus materialista világnézet szilárd talaján álló munkásmozgalmi káder bontotta ki teljes szépségében, kandidátusi értekezésében. Szándékosan replikázva a szelíd krisztusi kéréssel: "Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat. és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért." (Mt 5,43-44;)
     Az iskolai év végéhez közeledve minden tanár, tanító azon gondolkodik milyen közhelyektől mentes, ugyanakkor mégis használható tanácsot, életre szóló üzenetet tehet a ballagó diákjainak tarisznyájába. A minap kezünkbe került egy szép keretbe foglalt emléklap, melyen az ötödfél évtizeddel ezelőtti sárgult betűk a következő üzenetet hordozzák: "Kérjük Istent, hogy 5 év múlva mint édes hazánk, Magyarország gyermekei üdvözölhessük egymást szeretett iskolánk falai között! Mi legyőzhetetlen fegyverekkel szállunk síkra a magyar igazságért: Istenfélelem, honszeretet, a hősök tisztelete, becsületes munka, erős akarat! Soha nem szabad felednünk, hogy lelki gazdagságunkat Istenünk és szüleink után elsősorban jó tanárainknak köszönhetjük! Nem leszünk hálátlanok érte."      A rákoskeresztúri polgári iskola végzős diákjai öt esztendő múltával nem üdvözölhették egymást az iskola itt megfogalmazott értékrendjének szellemében. Öt év múlva ugyanis 1951-et írtak. A megszálló szovjet csapatok fegyvereinek árnyékában élő, a nagy Sztálin legjobb magyar tanítványának idegeneknél is embertelenebb terrorjától szenvedő országban, az általános rettegés és létbizonytalanság pokoli légkörében ki mert volna Istenfélelemről, honszeretetről, a hősök tiszteletéről és háláról szólni, ekkor már az ellenség gyűlöletének pedagógiai elve érvényesült.
     Az új évezred küszöbén, az általános értékválság világában szinte megoldhatatlan kihívások állnak előttünk. Úgy tűnik védtelenek vagyunk, mégis gyermekeinknek meg kell adni a küzdés lehetőségét. Fel kell vértezni őket a várható támadásokkal szemben. Nem szabad saját sértettségünket, bizonytalanságunkat, hitetlenségünket rájuk hárítani. Ott kell folytatni ahol az említett iskolai alapgondolat több mint fél évszázada a fegyveres terror nyomása hatására abbamaradt. Az eszmények nem változtak és a megmaradás egyetlen útját mutatják meg számunkra. Úgy mint nyolcvan esztendeje, mikor a pokoli zűrzavarban a nemzetet és népet megmenteni szándékozó Gondviselés akarata ezt mondatta az erdélyi megmaradás és élniakarás nagy költőjével Remélnyik Sándorral:

"Kicsi fehér templomotokba 
Most minden erők tömörülnek,
Kicsi fehér templompadokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe' biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!"

Iskola és tempolom, így együtt s mellé az örök emberi vagy talán inkább isteni értékek, becsületes munka, erős akarat és szeretet. Ím, a Krisztus utáni második évezred végére ismét odáig jutott az emberiség, hogy mindezek nélkül nincsen jövője. Magunk mögött hagyva elmúlt öt évtized minden szellemi tévútját, azt lelkileg földolgozva de sohgasem feledve új idea után kell néznünk. Olyan eszményt kell keresnünk, amelyik új évezredet alapoz, s újra egyesíti az egész közép-európai magyarságot. Nem kell sokáig kutakodnunk, hiszen ezt az eszményt már évezredekkel ezelőtt elénk állították istenfélő őseink s az ő lelki hagyatékuk nyomán nagy királyaink, István és László, mikor népünk kezébe adták Krisztus urunk Evangéliumát: "Új parancsot adok néktek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást."(Jn 13,34.)
     Ennyit bevezetőül, indoklásul. Annak megokolásául, hogy miért szentelünk most teret egy vallási megnyilvánulás, a búcsújárás vizsgálatának. Hogy jön ez ide, hiszen erről a fentiekben szó sem esett. Mégis, azt kell mondanunk, hogy a legszigorúbb logikai érvrendszer is ide tartozónak vallhatja a búcsújárás hagyományát, hiszen az emlegetett erkölcsi bomlás okait alapvetően a közösség válságában kereshetjük. A közösség megújulásának, föltámadásának útja, -hitünk szerint pedig- a közösségformáló együttlétek újjáélesztése és éltetése lehet. Ezért érdemes hát rövid pillantást vetnünk őseink közösségéltető hagyományaira, így a búcsújárásra is. Erre az egyént, közösséget a gyökerekig megmozgató, időt és teret szakralizáló s a Jóistennel közvetlen kapcsolatot teremtő ősi, sajátos rítusrendszerre.