Kocsis Csaba, író, fotográfus, énekmondó (Berettyóújfalu):
2004-ben augusztus 20-án az Ipolyi Arnold Népfőiskola meghívása kapcsán én tartottam az ünnepi beszédet Újkígyóson. Nem hiszek a véletlenekben. Azóta járok rendszeresen templomba. A jó Isten akarta, hogy akkor egy útkeresésében bizonytalan embert helyes irányba tereljen, hogy igaz emberekkel találkozzak. Akkor mondtam ezt is, azon a meleg vagy inkább forró délelőtt a községháza előtt: „A magyarság vállalásának, otthonkeresésének itthon is találunk szép példáit. Én most gazdagabb lettem eggyel. Eddig csak Újirázról tudtam, arról a bihari településről, hogy a semmiből nőtt ki. A falut 1912-ben „100 írástudó katolikus dohánykertész és földműves ülte meg.” És felkaptam a fejem, mikor hallottam, hogy 1814-ben Újkígyóst is gányók alapították. A dohányosokról tíz évvel ezelőtt hallottam, mikor Sinka István bihari emlékeit kutattam, mert a neves költő, Sinka – leírása szerint – Kisrábén telelt, ahol kiürült dohánypajta és szalmakazlak várták. Arca barna, kalapja, csizmája, dakuja (ködmönszerű kabátja), nadrágja fekete, ezért nevezték el a gányó lányok „fekete bojtárnak”. Azt, hogy gányónak hívták a dohányosokat, nem hallotta senki, akivel Nagyrábén beszéltem. Ha használták is ezen a vidéken ezt a kifejezést, kihullott az emlékezet rostáján. (...) Dolgos, nehéz sorsú emberek voltak a gányók, akik Isten segítségével a semmiből mégis maradandót tudtak teremteni. Tisztelték a földet, keményen dolgoztak, templomot emeltek, mi ez, ha nem a Szent Istváni-álmok továbbélése...