„Már jórészt csak gyerekek és serdülő fiatalok indulnak el, hogy énekükkel és az érte járó kalács, pénz, gyümölcs örömével idézzék meg a közénk születő Isten szegényes istállójának melegét” – meséli Harangozó Imre néprajzkutató
Nemrégiben jelent meg Harangozó Imre Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutató Napkeleti kalászat című könyve az erdélyi Tortoma Kiadó gondozásában, amelyben a moldvai magyarok körében, illetve szülőfalujában, Újkígyóson végzett kutatásairól is olvashatunk. Lapunknak arról mesélt, a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó mely népszokások élnek még Moldvában, illetve hogyan néz ki a bulibások menete.
Fotó: Süle Dániel
– Mit jelent új kötete címében a kalászat kifejezés?
– Régen az aratók leejtettek, elhagytak kalászokat munka közben. Itt-ott tudatosan is hagytak gabonát a szegényeknek, hogy nekik is jusson valami. Úgy mondták: „mögyünk böngészni”. Ez volt a kalászat.
– A Szent István előtti pogány szokások hogyan fértek meg a keresztény hagyományokkal a régi magyar falu ünnepeiben?
– A választ Alszeghy Zoltán jezsuita teológus így fogalmazta meg: „A teológia és a népi vallásosság párbeszéde nem két idegen vagy éppen ellenséges tényező találkozása, hanem a krisztusi élet általános ismeretének egy részleges, konkrét megnyilatkozással való összevetése. Ha egyik a másikat lenézi, önmagát kicsinyíti vele.” A regölés, a betlehemezés, a kolindálás, a kántálás, a hejgetés szövegeiben és gyakorlatában számos archaikus elem található, amely a barokk jámborságban, a középkor lelkiségi mozgalmaiban vagy egyes részleteiben akár népünk Szent István előtti hitvilágában is gyökerezhet. Kálmány Lajos, a kiváló pap és néprajzkutató volt az első, aki felhívta a figyelmet a keresztény formákban élő középkori, de akár még a Szent Istvánt megelőző időből fönnmaradt emlékeinkre. Ugyanakkor – Kálmány jelentős felismerésével szinte egyszerre – a népi műveltséggel szembeni gyanakvás, távolságtartás is megjelenik. Szunyogh Xavér Ferenc Magyar–Latin Misszáléjában így ír: „A betlehemi játék a régi misztériumnak a maradványa, de sok népies elem vegyült bele. Tisztítsuk meg ezektől, és ahol csak lehet, újítsuk fel.”
– Mennyire érte el a moldvai magyarokat a modern idők szele?
– Köztudott, hogy Moldva magyarsága katolikus vallású, a legutóbbi időkig elkerülte őket az urbanizált emberre oly jellemző vásárlási őrület, a szeretet kifejezésének tárgyi ajándékok halmozásában megnyilvánuló kényszere. Sok helyen – ötven-hatvan évvel ezelőtti magyarországi viszonyokat idézve – 1990-ig még a karácsonyfa állításának hagyománya is ismeretlen volt. A fa állításának, díszítésének szokása, mint arra Csoma Gergely is rámutat, csak a legutóbbi időben, városi hatásra, televízióban látott mintákat követve kapott szerepet az ünnep fényesítésére.
– Mit őriztek meg arrafelé a régi ünnepi hagyományokból?
– Karácsony estéjén járják a kántálók az ismerős családok házait. Gyűjtésünk idején már jórészt csak gyerekek és serdülő fiatalok indulnak el, hogy énekükkel és az érte járó kalács, pénz, gyümölcs örömével idézzék meg a közénk születő Isten szegényes istállójának melegét. Sikerült rögzíteni akár egy kötetre való régi népének változatot is, olyanokat, amelyek ott szerepelnek Kájoni János 1676-ban kiadott, Cantionale Catholikum című énekeskönyvében.
– Milyen még élő újévi népszokásokkal találkozott a magyar nyelvterület keleti peremén?
– Kevéssé ismert hagyomány például a székely eredetű Frumószában a bulibások menete, amely Újév délelőttjén kezdődik. Táncuk a középkori moreszka típushoz tartozik, amelyet egykor egy-egy csata előtt vagy győzedelmes ütközet után, fegyverekkel jártak. Leginkább legények alkotják a csoportot, akik az ünnepi szentmise alatt a padsorok közt állnak. Zenével, zajkeltéssel vonulnak be a templomba, de a misén áhítattal elcsendesednek. Első táncukat a templom előtt, a pap jelenlétében járják el. Vezetőjük a „török”, akinek a fején piros papírvirágok vannak. Csúcsos kalapban, tarka törökös viseletben, tehén vagy ló farkából készült ostort csattogtatva, táncolva, lábukon pergőkkel vonulnak végig az utcán. Cigánybanda kíséri őket. Kalácsot, süteményt, pénzt gyűjtenek. A pénzből kifizetik a zenészeket, a többi adományt pedig szétosztják.
A búza élettörténetét mondják el a vetéstől kezdve a kész kenyérig
– Hogyan képzeljük el a fentebb említett hejgetést?
– A hejgetés vagy urálás a moldvai magyar falvak óévet búcsúztató, az újesztendőt köszöntő szokása. Szereplői – saját lujzikalagori tapasztalatom szerint – falusi legények, tíz-tizenkét fős csoportban. A Magyar Néprajzi Lexikon ide vonatkozó szócikke szerint a szokás magyar nyelvű szövegei a búza élettörténetét mondják el a vetéstől kezdve a kész kenyérig. Pozsony Ferenc is leírja, hogy a hejgetők csoportját egy ügyesebb, rátermettebb legény vezeti, aki a köszöntővers szövegét előadja. Ő egészen az utóbbi évekig a hagyományos csángó férfiviseletben járta végig ilyenkor a falut, fején gyöngyös kalap van. Hosszú, kieresztett, térden alul érő fehér inget, gatyát és oldalt gombolós, hímzett báránybőr mellényt, keptárt visel. Kezében legtöbbször szarvasmarha szarvából készített kürtöt tart, vagy csengőket ráz. Őt követik a menyasszonynak és vőlegénynek beöltözött legények. A menyasszony fejére színes kendőt kötnek, hosszú pendelyes inget, katrincát, hímzett mellényt visel. A csoporthoz tartozik egy medvealakoskodó, aki sötétbarna báránybőrből készült öltözetet visel, fején pedig szintén bőrből előállított medvefejet utánzó maszk található. Őt vezeti és kíséri a gazda, aki cigánynak öltözik be. Ruházata foltos, szakadozott, kezében botot tart. A kalagori hejgető csoporthoz még zenészek is társulnak: egy-egy harmonikás, egy dobos és egy bikát, a mi köcsögdudánkhoz hasonló hangszert megszólaltató legény. A kalagori hejgetők ostorpattogtatással, kürtöléssel, csengettyűszóval, nagy zenebonával haladnak az úton. Mikor elérkeznek egy lányos házhoz, akkor az uráló legény „bérikojt” a kapuból, vagyis megkérdezi a háziakat: „Szabad-e, gazda urálni dobval, csengettyűkvel s bikával?”
– Hogyan emlékszik gyermekkori karácsonyaira?
– Adventben a roráték még mindig a gyermekkoromat idézik, amikor ködös, olykor már havas utakon nagyanyámmal gyalogosan ballagtunk a hajnali misékre, imbolygó viharlámpával a kezünkben. Bizony embert próbáló áldozat volt ez, de volt valami misztikus, lelket tisztító hatása. Az egész adventi időszaknak ez volt a szerepe, lelki programja, és ma is ez kell hogy legyen, hogy felkészítsen karácsony ünnepére, a világra születő Üdvözítő fogadására. Lélekben készült fel a hívő nép: imádsággal, áldozattal, bűnbánattal, gyónással. Emlékszem, Gyenes Miska atya nekünk, hittanosoknak egyszer azt a feladatot adta, hogy gyűjtsünk jócselekedeteket karácsonyra. Aki eleget gyűjt, az a szent éjszakán meglátja az aranyos csikót, vagy éppen annyi szalmaszálat tehet a kis Jézus jászolába. Egész adventben nagy izgalommal vártuk karácsonyt, ami mint valami csoda, úgy jelent meg előttünk, Jézuska hozta karácsonyfával és csodálatos mennyei ajándékokkal. Ez a nagy csoda, igazi nagy öröm, lelki ünnep volt a jutalma az adventi készületnek.