Harangozó Imre előadása a Csabagyöngye Kulturális Központban.
2019. június 22-én, szombaton két napos népzenei továbbképzést szerveztek a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központban, a Csoóri Sándor Alap támogatásával. Az első előadó az ismert néprajzkutató, Harangozó Imre volt. „Gyűjtöttek, gyűjtöttek a magyarok kincset…” címmel, közel négy évtizedes – személyes gyűjtőélményei háttérfényénél villantotta fel hangszeres népzenénk történeti és táji tagozódását, belső logikáját, elsősorban a nagy elődök, Karácsony Sándor és Lükő Gábor, a közösségi lélek sajátosságaiból kiinduló szemléletét alkalmazva. Hallgatóságát végig kísérte azon az úton, hogy hogyan is vált a magyar pásztorok és parasztemberek sokak által lenézett, táltoscsikó módjára, szemétdombon tengődő zenei hagyományából Bartók, Kodály és Lajtha László révén az egyetemes emberi műveltség elengedhetetlen csúcsteljesítménye, vagy hogy hogyan és miért is került a magyar táncházmozgalom tanítási módszere az UNESCO szellemi örökségének listájára.
Az előadást a békéscsabai Talléros Együttes ifjú népzenészeinek közreműködése tette szemléletessé. A hegedűknél Földesi Márton és Juhász András, a brácsánál Ökrös Dániel, a nagybőgőnél pedig Valjer András szorgoskodott. A fiúk –javarészt a fájdalmasan korán távozott kiváló prímás és zenepedagógus, Barbócz Sándor tanítványai– rutinos táncházi zenészekként, hitelesen szólaltatták meg a különböző korok és tájegységek zenei hangzását. Ezt, mint az előadó utalt is rá, különösen fontos megemlíteni, hiszen falusi zenészink, rossz néprajzos műszóval élve „adatközlőink” leginkább csupán szűkebb környezetük zenéjét ismerik, és játszák. Míg például Csík székely zenészei saját dallam és ritmusrepertoárjukban voltak járatosak, addig a Gyimes csángó muzsikusai értelemszerűen gyimesiben. Harangozó Imre térben és időben is körbe vezette hallgatóságát a Kárpát-medencén. Idézett sok évszázados, rokon népeinknél is –szinte azonos módon– fölbukkanó ősi dallamot. Szemléletesen ismertette népzenei örökségünk táji és történeti rétegzettségét. Ezt követően sorra vette az erdélyi fejedelmi székhely, az egykori főúri udvartartások, a paraszti nemzetségi rend és a közösségi rendtartás zenei emlékezetét. Egy-egy zenében rögzült példa által megszólaltak még az évszázadok történelmi küzdelmei is.
Az előadás során felhangzó dallampéldákat Barbócz Sándor, Bartók Béla, Kallós Zoltán, Kiss Lajos, Kodály Zoltán és Paulovics Géza, valamint az előadó saját gyűjtéseiből válogatták. Kitért arra is, hogy azok a dallamok, amelyeket a közvélekedés ma leginkább magyarosnak, ősinek, eredetinek tart, sok esetben zenei hagyományunk igen kései zenei fejleményei. Példaként az erdélyi Mezőség a legutóbbi időkig élő vonószenéjét említette. Azt a Kallós Zoltán gyűjtései nyomán országosan, sőt világszerte ismerté és népszerűvé vált zenei dialektust, melynek népi hegedűjátéka a hazánk legarchaikusabb előadásmódját képviseli. Mégis figyelni kell rá, hogy az ország közepén a XVIII. században népszerűvé váló vonószene igen későn, –bár nyilvánvalóan meglévő helyi előképekre épülve– csupán a XIX. század második felében szorította háttérbe például a furulya és a duda hangját.
„Nem kegyeletből, nem hagyományőrzésből kell foglalkoznunk a népzenével –idézte összegzésként Sebő Ferenc szavait– Mindez nem azért érdekes, mert régi, hanem azért, mert szebbé, jobbá, teljesebbé teszi, teheti mai életünket is.” Végezetül Harangozó Imre az általa személyesen is ismert és tisztelt –ma talán méltatlanul keveset emlegetett– XX. századi költőóriás, Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájának szavaival zárta előadását:
„Embernek ének őrzi az időt,
Az tartja számon minden eleinket!
Hallgass meg egy semmicske éneket,
S szíve járását hallod az időnek...”
