Az 1938-as Eucharistikus Világkongresszus moldvai emlékéről.
Gedó László beszélgetése Harangozó Imrével.
Egykori hittantan tanáromat Hangozó Imrét a Vigilia 2008/5-ös számában így mutatja be a vele riportot készítő Miklya Luzsányi Mónika: „Az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola alapítója, avatott magyarságkutató, aki több mint huszonöt éve járja Erdély kies tájait, s a kalászszedegetők kitartásával gyűjtögeti össze mindazt, ami a népi szakralitásból ránk maradt. Szíve közepe Moldva, ott is a csángók, akik közül sokaknak nem csak imádságai, énekei, hanem gondolkodásmódja s világlátása is tükrözi azt az archaikus rendet, amelyben a magyarság hosszú évszázadokon keresztül élt.”
Amikor bemutatta nekünk az Ipolyi Arnold Népfőiskola újkígyósi székházában látható gyűjteményét, a moldvai szobában érdekes történetet hallhatunk egy kicsi, egyszerű fali feszültről. Ez a kereszt, felirata szerint az 1938-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus résztvevői számára kibocsátott emléktárgy. Most, amikor hazánk és fővárosunk a 2020-as 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készül, úgy gondolom érdemes és tanulságos lehet felidéznünk ennek az egyszerű kis keresztnek az útját Budapesttől a moldvai csángómagyar falun Trunkon át egészen Újkígyósig. Arra kértem tehát Harangozó Imrét, üljünk le beszélgetni!
Tanár Úr mikor és hogyan találkozott az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszus emlékével?
A Szent István királyunk halálának 900. évfordulóján rendezett 1938-as 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról egészen fiatalon hallottam. Győzelemről énekeljen kezdetű himnuszát gyakran énekeltük és szerettük is az Újkígyósi templomban, ahol egész gyermekkoromban ministráltam. Egy alkalommal –amikor úgy 10 éves lehettem– Gyenes Mihály plébános bácsi, azelőtt piarista szerzetes elmesélte saját emlékeit, csillogó szemmel hallgattuk. Már fiatal felnőtt, talán éppen ifjú tanító voltam, amikor édesanyám nagybátyja, aki 19 éves ifjúként maga is segítőként volt jelen a Kongresszuson nekem ajándékozta saját kongresszusi emlékérmét.
Mutassa be röviden az Ipolyi Arnold Népfőiskolát!
A főiskola elvégzése után 1988-ban jöttem haza, ám valójában csak az 1990-es politikai változások után nyílt lehetőség arra, hogy hivatalos szervezeti formában is létrehozzunk egy valódi népfőiskolai szervezetet. 1991 nyarán a római katolikus plébánián találkozott az a csoport, amelyik egy esztendővel később Ipolyi Arnold Népfőiskola Kulturális Egyesületként kezdte meg tevékenységét. Névadóul a széles műveltségű, besztercebányai, majd nagyváradi tudós püspököt, Ipolyi Arnoldot választottuk. Az egyesület alapszabályában fontos elő-evangelizációs lehetőségeket neveztünk meg célként: a hagyományos paraszti műveltség kutatását és bemutatását, az egészséges nemzettudat fejlődéséhez elengedhetetlen magyarságtudomány ágainak művelését, ezen belül pedig a történelemi, a régészeti, a művészettörténeti, a néprajzi és a honismereti kutatások eredményeinek népszerű bemutatását.
Kérem, röviden foglalja össze, talán kicsit személyes sorsának tükrében is, hogyan alakultak, hogyan jöttek létre itt Újkígyóson az Ipolyi Arnold Népfőiskola kiállításai!
Először szűkebb környezetünk népi vallásosságának tárgyi emlékeit mutattuk be. A paraszti élet meghatározó része a „szent” -hez való viszonyulás, ide tartoznak a hajdani búcsújárások tárgyi emlékei, a lakásokban megjelenő képek, textíliák, imádságoskönyvek, rózsafűzérek, amit nagyanyáink egyszerűen csak olvasónak neveztek. Talány nyolc, tíz éves korom óta folyamatosan gyűjtök, tehát az itt bemutatott tárgyak egy részét saját családomtól, más részét pedig a környékbeliektől kaptam vagy vásároltam. Szerencsés vagyok, hiszen Pozsony Ferenccel, Táncos Vilmossal, Takács Györggyel együtt részese lehettem a moldvai csángó vallásos népköltészet feltárásának – az 1990-es változás után azt folytattuk, amit Erdélyi Zsuzsanna, Kallós Zoltán és Bosnyák Sándor – az ismert politikai okok miatt– jó húsz évvel korábban nem tudott maradéktalanul elvégezni. Meg kell említenem, hogy a „nagy öregek” az itt említetteken kívül például Lükő Gábor, Domokos Pál Péter vagy éppen Seres András a mai világban igen-igen ritka s talán épp ezért nagyon értékes ajándékot adott nekem, az akkor még talán a puszta lelkesedésen túl nem sok erényt birtokló fiatal vidéki tanítónak, bizalmat vagy talán még ennél is többet, szeretetet. Nem mulasztom el fölemlegetni a moldvai csángó falvak fáradhatatlan krónikását, kedves keresztkomámat, az immár gyimesközéploki polgárként élő Halász Pétert sem. Ha belépek ide, a csángó terembe, szinte szólhatok hozzájuk. Nekik köszönhetem, hogy megvalósult gyermekkori álmom, ez a kis múzeum, nekik, meg az engem fogadó kedves moldvai magyaroknak, a klézsei Hodorog Lucának, a pusztinai László Katinak, a kelgyesti Keláru Agatának, Szászka Erdős Péternek, Andor János bácsinak s még nagyon sok, itt föl sem sorolható, valódi krisztusi szeretetben élő csángó-magyar testvéremnek. Egy kicsit ők is itt vannak ebben a kis kiállítóteremben. amit még 2010-ben nyitottunk meg. Az ünnepi alkalom fővédnöke Erdélyi Zsuzsanna volt, megnyitóbeszédet a moldvai születésű Iancu Laura mondott, aki mára akadémikus, kiváló néprajzos és kitűnő költő. Külön öröm volt számunkra, hogy jelent volt a Domokos Pál Péter, Benda Kálmán, Jáki Teodóz és Halász Péter nevével fémjelezhető, éppen abban az esztendőben húsz éves Lakatos Demeter Egyesület tagságának többsége is.
Hogyan került a gyűjteményébe ez az emlékkereszt?
Amikor a „Krisztusz háze arangyosz...” Archaikus imák, ráolvasások, kántálók a gyimesi és moldvai magyarok hagyományából című könyvem anyagát gyűjtöttem, illetve, amikor már java részt összeállt a kötet tartalma, szembe tűnővé váltak annak fehér foltjai. Egy barátommal elindultunk hát Moldvába, hogy ezeket a hiányosságokat kicsit pótoljuk. Talán ezen az úton találkoztam a Szeret menti Trunkon Gyurka Jánosnéval. Ahogyan ott mondják, „beszédbe verődtünk” s megtudtam, róla, hogy Benedek Mártonnak a szentség hírében álló mártír orvosnak, egyben titkos katolikus papnak a húga. Leánykori neve Benedek Róza. Sikerült tőle fölvenni egy gyönyörű archaikus imádságot is. Ez szerepel is a kötetben. Édesanyjától tanulta s elmondása szerint kisgyermek korában Benedek doktor is naponta imádkozta.
A beszélgetés után körbe vezetett a portán, ahogyan ő mondta, „bémutitta a -zéletét”. Az elhagyott istállóban, ahol valaha virágzó gazdasági élet lehetett, a kemény borona falba vert szögön, száraz virágcsokrok, vélhetően az Urnapi oltárról valók és egy szentelt gyertya társaságában poros feszület lógott. Róza néni kissé restelkedve mutatta meg az üres istállót: „Ej, eltőtt az üdő!” mentegetőzött. Látva érdeklődésemet, odalépett a kereszthez, leakasztotta és a kezembe adta: „A z-Iszten megáldja Kendet! Eljütt hezzánk es, hogy megtiszteljen! Vegye el, mett kend megtartsza.” Zavarba jöttem, tudtam, a kereszt nem véletlenül van az istállóban. A mélyen vallásos moldvai magyarok –úgy, mint hazánk más vidékének hívő népe is– Krisztus keresztjével szenteli meg, egyfajta kultikus védelmet remélve állatainak lakhelyét. Zavartan kezdtem keresgélni a táskámban. Moldvába indulásom előtt a csíksomlyói kegytemplom előtti kis kegyszerboltban lehetőségem szerint bevásároltam szentképekből, csodás érmekből, s vettem három kicsi falra akasztható keresztecskét is. Meg is találtam közülük az utolsót, oda akasztotta az üresem maradt szegre: „Az Isten tartsa meg kendet is néne Róza!” -mondtam, s hálatelt szívvel szorítottam meg eres, munkához szokott öreg kezeit.
Már akkor fölismerte, hogy milyen kereszt is ez?
Sajnos nem! Később, –Domokos Pál Péter könyvéből– tudtam csak meg azt, hogy Trunkból jártak Magyarországon asszonyok, éppen Domokos Pál Péter szervezésében, Bartók Béla meghívására az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszus alkalmával. Többek között itt volt Róza néni édesanyja Benedek Péterné Kósa Magdó is. A Magyar Rádió stúdiójában rögzített csudálatos, ősi éneke hallható is a mára már legendás Pátria sorozat egyik lemezén. Említsük meg a gyűjtők nevét is, nem akármilyen névsor: Béla Bartók, Domokos Pál Péter és László Lajtha.
Bizonyos tehát, hogy ez a szerény emlékkereszt édesanyja révén került Benedek Rózához. Ez a fölismerés itthon született s mikor személyesen is szerettem volna beszélgetni róla Róza néni már nem élt. De emlékszem, annak idején a keresztet „magyar földi” -nek nevezte, tehát tudott a kereszt származásáról. A család hatvan esztendőn át megőrizte és nagy becsben tartotta ezt a keresztet. Róza néni szándéka szerint „magyar fődön” Újkígyóson, az Ipolyi Arnold Népfőiskola moldvai magyarokat bemutató kiállításán hirdeti Krisztus urunk megváltó kereszthalálát, azt, hogy ma is –minden nehézség közepette– velünk van az Eucharisztia színei alatt s azt, hogy nem feledkezhetünk s nem is feledkezünk el moldvai csángómagyar testvéreinkről.
Szóba került Benedek Márton neve, sajnos azt hiszem nem csak nekem mond ma ez a név keveset.
Főiskolás koromban –még 1986-ban– hallottam róla, hogy a távoli Moldvában egy kis csángó falu főutcáján rózsaillatúvá vált egy kút vize. Jöttek a hírek, hogy százával, ezrével zarándokoltak ide a környező katolikus falvakból.
Bár ez a szent jövés-menés, ahogyan egyik kedves klézsei ismerősöm nevezte kezdetben semmiféle politikai töltettel nem bírt, a helyi hatalom által mégis a tiltott kategóriába került. Oka is volt a szigorú tiltásnak. A csodásan gyógyító kút ugyanis annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit nem sokkal korábban rendőrség halálra kínzott. Az egyszerű csángó parasztgyermekből lett nagy műveltségű orvos gyanús volt a hatalom számára. Benedek doktor ugyanis a határozott nyomás ellenére is kitartott katolikus vallása mellett. A hozzá forduló szegény betegeit ingyen kezelte s ha kellet, a románul nem tudó idős betegeivel anyanyelvén, magyarul is szót váltott. A trunki öregek máig emlegetik, hogy munkába indulás előtt minden nap részt vett a reggeli szentmisén. Titokban folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait is, egészen addig, míg 1980-ban Alexandru Todea a betiltott erdélyi görög katolikusok püspöke áldozópappá szentelte. Ha pontosak az adataink, vértanúságára 1986. július 16-án került sor.
Petru Gherghel iaşi-i püspök –ha jól emlékszem, még 2007-ben– elindította Benedek Márton boldoggá avatási eljárását. Szülőháza ma múzeum és emlékhely. A szent életű orvos és a „rózsabűzű” gyógyító vizet adó kút emlékezete máig elevenen él a környező csángómagyar falvakban.
Kedves Tanár Úr! Köszönjük, hogy megosztotta velünk emlékeit s ennek a kis keresztnek csodálatos zarándokútját! Úgy érzem, különösen időszerű minderről beszélni, hiszen vallási tekintetben is különleges időszakot élünk meg. Amellett, hogy a 2020-as 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülünk, itt egy közelebbi időpont is: 2019. május 31 és június 2-a között Ferenc pápa ellátogat Bukarestbe, Jászvásárra és Balázsfalvára, de fölkeresi a csíksomlyói Szűz Mária-kegyhelyet is. Amint azt Oláh Zoltán kanonok, a Gyulafehérvári Főegyházmegye pápalátogatás ügyében illetékes sajtóreferense megfogalmazta: „Ferenc pápa látogatása az Erdélyben élő katolikus hívek számára történelmi esemény és igazi ünnep lesz.” Tegyük hozzá, ez a főpásztori látogatás nagy jelentőségű lehet a moldvai csángómagyarok vallási életében is. Talán a változás előszele az is, hogy a jászvásári római katolikus püspökség január elején engedélyezte, hogy havonta egy magyar nyelvű szentmisét tartsanak Bákó városában, a Szent Miklós-templomban. A püspökség 1884 óta íródó történetében először fordul elő, hogy az egyházmegye területén, annak vezetése által elrendelt rendszeres magyar nyelvű misékre kerülhet sor. Talán táplálhatja reményünket, hogy olyan közbenjáróink vannak, mint a sok-sok ezer névvel nem ismert szent életű. mélyen hívő csángómagyar s közöttük a Budapestet is megjáró Benedek Péterné Kósa Magdó és számos gyermeke, közöttük két apáca is s persze Gyurka Jánosné és a vértanúhalált halt Benedek Márton is. Zárjuk a beszélgetés az Ő imádságuknak egyik szívbe markoló részletével:
„Pirosz hajnak haszada, / Kibe Mária nyugovék, / Pokol tőle töreték, / Nyissz kaput angyal, / Nyúcc kezet Mária, / Hogy mehesszünk a mennyei szent bódogszágaba!”
