Beszámoló az Ipolyi Arnold Népfőiskola széki táboráról
2000. július 15 – 22.
Írta: Vida Netta 5. osztályos újkígyósi kislány
„Magos a dézsi temető, mellette egy sűrű erdő...” énekeltük a buszon, esténként a táncházban, mindig, mindenütt a tábor napjai alatt ezt a szép széki népdalt. Ebben az évben az Ipolyi Arnold Népfőiskola „Mezőségi utakon” című táborsorozatának helyszínéül a híres „Szék városa nagyközség”–et választotta. Szék manapság élő hagyományairól, népviseletéről nevezetes, no meg arról, hogy innen indult ország és világhódító útjára a táncházmozgalom jó harminc évvel ezelőtt. Mind erdélyi, mind pedig magyarországi mércével mérve is Szék páratlanul nagy község. Mint Imre bácsi, táborunk szervezője elmondta, már 1910–ben közel négyezer lakója volt. Megtudtam még, hogy valaha ezen a helyen fejlett középkori város állott, minden bizonnyal sóbányáinak köszönhetően. A bányák azonban a 19. század elejére kimerültek, így mivel a fő közlekedési utak is elkerülték jellegzetes mezőségi mezőgazdasági településsé vált. Így lett belőle az itt lakók szóhasználata szerint: „Szék városa nagyközség”.
Július 15–én indultunk nagy örömmel és izgalommal, harmincegyen. Mivel több helyen megálltunk este volt mire odaértünk. Három széki család fogadott bennünket, Filep Jánosék, Nagy Istvánék és Juhos Mártonék. Háziasszonyaink, Mari néni, Erzsi néni és Rózsi néni különös vendégszeretettel és odaadással fogadtak minket. Fáradságot nem ismerő szíveslátásuk egész héten át tartott.
Július 16–án, vasárnap sajnos szakadt az eső. Program szerint mentünk a templomba. A katolikusok szentmisére, a reformátusok istentiszteletre. Szék lakói többségükben reformátusok, mindössze 200 – 250 katolikus él itt s jár a közel háromszáz éves ferences templomba. Szerencsénk volt, a csodálatos középkori református templom történelmi falai között jelen lehettünk egy esküvői szertartáson, ahol az egész gyülekezet festői népviseletben jelent meg. A következő napokban bejártuk a vidéket, gyalogosan Szék három utcáját, Felszeget, Forrószeget és Csipkeszeget. Autóbusszal a környéket, voltunk Válaszúton, Szamosújváron, Füzesmikolán, Dézsen, Szentbenedeken. Meglátogattuk a kolozsvári falumúzeumot, a Házsongárdi temetőt, ami az erdélyi magyarság nemzeti sírkertje, hiszen itt pihen népünk számos jeles főembere és nem kevésbé fontos, hogy számtalan névtelen, aki életével az erdélyi magyar élet fönntartója volt. Főhajtással és tisztelettel álltunk meg, többek között Dzsida Jenő, Brassai Sámuel, Kós Károly sírjánál és a Bánffy grófok családi nyughelyénél.
Már hagyomány, hogy a szamosújvári TÉKA alapítvány fiataljaival közös programokat is szervezünk. Most remek vacsorával, és azt követően fergeteges táncházzal fogadtak bennünket. Jó mulatság volt, hogy a vacsoránál Imre bácsi sültkolbász helyett tejbekását kapott. Azon már kedves házigazdáink is meglepődtek, hogy a viccnek szánt tejberizs nagyon népszerűnek bizonyult s pillanatok alatt az utolsó cseppig elfogyott.
Bár mi gyerekek inkább játszottunk, futkostunk amíg a felnőttek előadásokat hallgattak. Mégis a program alapján ideírom jeles előadóink névsorát: Kallós Zoltán, Kossuth–díjas néprajzkutatónk a Mezőség népéletéről, nemzetiségi viszonyairól és saját életútjáról beszélt. Dr. Gilyén Nándor Szék népi építészetéről, Gondos Béla pedig Erdély koraközépkori építészetéről tartott előadást. Minden évben találkozhatunk Daczó Árpáddal, P. Lukáccsal, aki ferences szerzetes. Az idén frissen megjelent kötetét, a Csíksomlyó titkát dedikálta a tábor résztvevőinek. Megismerkedtünk a közel ötven esztendeje Szamosújváron szolgáló Szalontai Barnabás atyával, aki a ferences rend szenvedéseiről, szétszóratásáról beszélt s hitről, úgy, hogy az bennünket gyermekeket is megfogott, lelkesedéssel töltött el. Esténként sokat játszottunk új széki barátainkkal, házigazdáink gyermekeivel. Együtt mentünk a táncházba, ahol a neves prímás „Bubuci” bácsi és bandája húzta a talp alá valót. Számunkra, akik már belekóstoltak a népdaléneklés örömeibe, különös élményt jelentett Vitus János bácsi és Székely Ferenc bácsi csodálatos éneklése, ősi hanghordozása, szép nyújtott régies dallamaik. Bár Magyarországról „csak” hamincegyen mentünk, táborunk lélekszáma vendégeinkkel együtt „jobb pillanatainkban” meghaladta a hatvan főt. A széki táncházak a csatlakozó széki ifjúsággal együtt teltházasak lettek.
Mint az lenni szokott ezzel a táborral is csak egy, de igen súlyos baj volt; hamar véget ért! Mire megszoktunk volna Széken, s mire igazán kezdtük otthon érezni magunkat ebben a csodálatos faluban már újra a buszon ültünk, s az már robogott is velünk hazafelé. No de sebaj, esztendő múltán ismét elindulunk hazánk poros, rögös mégis szívszorítóan szép útjain!