Száz éve született Lükő Gábor
Harangozó Imre írása
A nyolcvanas évek végén, a „létező szocializmus” utolsó éveit élő Magyarországán, elindultam, hogy a pesti betonrengetegben megkeressek egy szép nevű utcát, az Aranyvirág sétányt, s ott is a 7-es számú ház 3-as lépcsőbejáróját. Barátaim szerint, akik ezt az első találkozást előkészítették, itt, egy egészen pici lakásban él Lükő Gábor, a Magyar lélek formái című, 1942-ben megjelent könyv rég halottnak hitt szerzője. Ekkor már túl voltam jó néhány moldvai úton. Az ajándékozás szándékával hátizsákomba gyömöszölt szép szabolcsi almákat cipelve egy visszafojthatatlan érzés suhant át rajtam: Istenem, hová is űzetett a Magyar Lélek, alföldi pásztorszállások rejtekébe, fűvel benőtt mezőségi porták nyári konyhájába, a moldvai katolikus falvak utolsó magyarul tudó öregjeinek halkuló szavába, no meg ide, a pesti betonrengetegbe, ahol talán a legidegenebb helyen van. Zarándoklat volt ez a javából, zarándoklat a törhetetlen törzsű, sok vihart látott, de le sohasem győzetett magányos cédrus-hoz, Lükő Gáborhoz. Közelgő századik születésnapja kapcsán újraolvasott levelei között kezembe akadt Gábor bácsi gyászjelentése. Nem tudok igazán hálát adni az Istennek, hogy élete utolsó, nem egészen másfél évtizedében ismerhettem őt, mi több, bizalmával és szeretetével tisztelet meg. Ezt az emberi értékekben nagyon sokat adó időszakot zárta le ez a kis fekete keretes papír: „Fájdalommal, de az Úr Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Dr. Lükő Gábor, Kossuth- és Bethlen Gábor díjas néprajzkutató 2001. április 21-én, életének 92. évében befejezte küldetését és hazatért megváltójához.” Ám aki igazán ismerte Gábor bácsit tudhatja, a halál igazán semmiség volt szára! Hite, hitünk szerint csupán a szomszéd szobába lépett át. Számára mindig az élet volt a fontos, az Élet Istentől rendelt örök folyamában pedig halálunk csupán egy a tér és idő metszéspontjában lezajló, említésre is alig érdemes esemény. Az idő megmutatta, a száz évvel ezelőtt született Lükő Gábor ugyanaz maradt, aki volt, a negyedszázaddal saját kora előtt járó tudós, a szerethető módon esendő, mégis mindig egyenes, jellemes, keményen őszinte ember.
A nemzet emlékeinek hűséges őrzője
Az utóbbi években, az Ipolyi Arnold Népfőiskola működésének kapcsán többen megkérdezték már, ki is volt egyesületünk névadója, miért választottuk éppen őt, mi az amit illik tudni róla. Szükségesnek érezzük tehát, hogy röviden fölvillantsuk e jeles férfiú gazdag életútját, és páratlanul értékes munkásságát. Érdekes s a magyar kultúrtörténet szempontjából sorsdöntő a kor is, amelyben élt és dolgozott. Művei alapján hajlamosak vagyunk rá, hogy Ipolyi alakját a XIX. század második feléhez kössük, pedig egy évben született Petőfivel. S bátran mondhatjuk, hogy a Petőfi, Arany, Gyulay Pál nevével jelzett generációnak fontos, a művészettörténet és néprajztudomány szempontjából nézve talán legfontosabb alakja. Ipolyi Stummer Arnold a jeles néprajzkutató, történész, művészettörténész és műgyűjtő 1823-ban Ipolykeszin született. Nemzeti elkötelezettségét jelezve, előbb csak tudományos munkáinak jegyzésénél, később a polgári életben is csak nemesi előnevét, az Ipolyit használta. Bölcseleti és teológiai tanulmányait Pozsonyban, Nagyszombatban, Bécsben és Esztergomban végezte. 1847-ben pappá szentelték. Pár évig főúri családoknál volt nevelő. 1851-től zohori plébános, 1860-ban Törökszentmiklósra helyezték. 1863-tól egri kanonok, 1869-től a Központi Papnevelő Intézet rektora Pesten. 1872-től besztercebányai, majd 1886-tól sajnos rövid ideig nagyváradi püspök. A Magyar Tudományos Akadémiának 1858-tól levelező, 1870-től pedig rendes tagja. 1867-től a tagja a Kisfaludy Társaságnak is. A Magyar Történelmi Társulat egyik megalapítója és 1867-ig alelnöke, 1878-tól elnöke. 1876-1886-ban az Országos Közoktatási Tanács, 1880-85-ben az Országos Magyar Képzőművészeti Társaság elnöke. Legismertebb, folklorisztikánkat megalapító műve a Magyar mythológia (Pest, 1854), melyben a magyar népköltészet és hiedelemvilág adataiból a magyar ősvallás rekonstruálására vállalkozott.