Szubjektív emlékfüzér egy kényszerűen lelassult tavasz idején
– avagy népfőiskolai gondolatok a karanténból.
Nagyon régóta, egészen fiatal koromtól foglalkoztat az út, az utazás kérdése. Az, hogy elindulok valahonnan, vagyok valahol, s ez a valahol folytonosan változik az időben s egyszer csak megérkezek, ott leszek egy helyen, ahol addig nem voltam. Úgy hiszem – az ember számára – az út, az úton levés az egyetlen lehetőség arra, hogy magára találjon. Nem testi, nem fizikai, nem is pszichés önmagára, hanem arra lényegi létezésre, ami, vagy inkább, aki – önmaga eszenciája. Arra, aki mindenki mástól különbözik s mégis egy minden emberrel, akit „Isten a saját képére teremtett” (Jak3.9). Tulajdonképpen mindegy, hogy fizikailag honnan hová vezet ez az út, Csíksomlyó, India, Jeruzsálem, Máriaradna, Portugália vagy éppen Spanyolország tájain haladunk, még az sem baj, ha ki sem lépünk a lakásból. (Ez most különösen is időszerű!)
Mindnyájunknak megvan a saját utunk és lehetőségünk, hogy eljussunk valahonnan valahová. A lényeg, hogy valóban járjuk végig ezt az utat, ne próbáljunk rövidíteni, csalni, egyes szakaszokat kikerülni. Mert nem a célba érés a lényeg, hanem maga az út. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn14.6)
A legnagyobb buktató, hogy foglyul ejt előtörténetünk, béklyót fonnak ránk saját emlékeink. Emberként – ismereteink szerint – mi vagyunk egyetlenek, akiket foglalkoztat a múlt s erre képességünk és kultúránk is van. Ha mindez uralma alá hajt, vége az utunknak, ám ha uralkodni tudunk rajta, ez lehet a legnagyobb és legfontosabb emberi erőforrásunk. Emlékeink tapasztalatot nyújtanak, közösséget vonnak, képessé tesznek folyamatok, jelenségek, emberek kiismerésére. A tudatosan használt emlékek tükrében önmagunkat látjuk, bűnöket, félelmeket, megbánásokat, önzéseket, szerelmeket, terveket, tévedéseket és vágyakat.
Ebben különös esztendőben, amikor a fizikai mozgás lehetőségei váratlanul beszűkültek, érdemes tudatosan elindulni saját emlékeink ösvényein. Az ezt az utat szegélyző fák, bokrok s minden, ami ott van, különösen is az útközbeni találkozások, emberek folyamatosan újuló, mégis állandó képet adnak. Látom ezt a képet s ebből ismerek magamra, pontosabban: ez a kép csak rám jellemző, olyan, mint az ujjlenyomat, egyedi, s éppen ez tesz önmagammá. Az útszéli kövek identitásunk sarokpontjai. Van valami állandó ebben a folyamatos változásban – ez éppen az „én”. Talán csak nekünk embereknek van meg ez a képességünk, amellyel járunk-kelünk az időben, és picit még lazíthatunk a jelen szűkös korlátain is. Igazi zarándoklat lehet ez is, maga a nagybetűs ÚT!
Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hű a szív, a régit kezdi újra,
jobb volna élni, máskép, megújulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét…
És föltárult az emlékek ajtaja, Zoli bácsi kezében ott a kulcs…
1993 húsvétján, kedves mesterem és atyai jóbarátom Kallós Zoli bácsi megmutatta a diktatúra évtizedeiben jogtalanul elvett s akkor frissen visszakapott válaszúti Kallós-kúriát.
Az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola Kulturális Egyesület nevében szeretettel köszönöm meg mindazok írását, akik felhívásunkra elküldték rövid megemlékezésüket! De ezen túl, méginkább megköszönöm azt a sok-sok baráti gesztust, együttműködést, szeretetet, amit eddigi munkánkhoz hozzátettetek s itt, az emlékekben tükrében mindez most is szinte kézzel foghatóvá, tapinhatóvá vált!
Említsük meg mindnyájótokat név szerint is:
Bauer Barbara, Bozzay Klári Sári, Brezina Édua, Bujdosó Erika, Czutor Veronika, Csige Ildikó, Csikós Klára, Fekete Andrea, Hoblyák Júlia, Katona Annamária, Lakatos Viktória, Lénárdné Kedves Klára, Miklós Kornélia, Nagy Annamária, Nagy Edina, Pap Zsuzsa, Szecskó Adrienn.
A remény szavaival köszönök mindent, bízva benne, hogy az elzártság ideje hamarosan elmúlik s újra, személyesen is találkozhatunk!
Belefáradtam, mégis újra kezdem,
Teremteni valamit, ami nem volt sehol,
Kínt és fájdalmat kell most széppé tennem,
Valahol bent, ahol a szív dobol.
Ritmust ad, tempót, s ez az én reményem,
Hogy, a tövis, ami most éppen szívemig hatol,
E tövis lehet holnap az egyetlen erényem,
S másoknak remény, hogy jön jobb is, valahol, valamikor…
Harangozó Imre